Szellemi fejlõdésünk - ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmirõl -, korántsem volt töretlen. Attól a pillanattól, hogy tudatunkra ráébredtünk - sokan vitatkoznak annak idejérõl -, sok zavaros téveszme és a rettegés uralta gondolat töltötte be nyiladozó elménket. Mindig voltak kiválasztottak, akik kikiáltották magukat a tudás egyedüli letéteményeseinek - jó okuk volt erre. Legrégibb emlékeink közül lemuri és egyiptomi fõpapok, varázslók, látók, misztikusok, alkimisták, szabadkõmûvesek, bigott keresztények, önjelölt próféták, filozófusok, önsanyargatók, fakírok, mágusok, okkultisták, parafenoménok, sõt - mint tudjuk - magukat mindenek fölött állónak valló egyeduralkodók; mind-mind úgy érezték, hogy csak õk rendelkeznek a helyzet tiszta értékeléséhez szükséges ismeretekkel, melyeket a többiek - az avatatlanok - elõl „hermetikusan” el kell zárni.
Jóllehet a felsoroltak közül igen sokan bõbeszédûek voltak, a lényegrõl mindig homályos utalásokat tettek, hogy megmaradjon az a titkokkal övezett régió, ahova csak az általuk érdemesnek vélt követõik tehetik lábukat. Hamvas Béla szintén hozzátette a maga verzióját mindehhez és külön teret szentelt a beavatásnak és a beavatottság szintjeinek. Amióta az emberiség a családnál, kisebb közösségeknél tágabb szervezõdéseket hozott létre, a különbözõ szintû, rendû-rangú beavatottság mindig hatalmat jelentett. Azt hiszem a titkok egészen az egyes emberek gondolatáig lebonthatók, hiszen mindannyian kitermelünk magunkból –selejtes- gondolatokat, „félig emésztett” ideákat, mások elõl rejtegetett képzeteket. Olyan tetteket is elkövetünk, melyeket magunk is szívesen elfelejtenénk, nemhogy mások elé teregessük... A beavatás tárgya lehet akár egy titokfüzér, ami egy önmagát védeni akaró csoportosulás érdekeit, indítékait kívánja leplezni ameddig csak lehet; különleges tudás, melynek segítségével mások fölött hatalmunkat kiterjeszthetjük vagy csak rendkívüli elõnyöket biztosít számunkra. Vannak olyan praktikák, melyeket a „beavatottak” gyakorolnak. Ezeket néha már csak liturgikus ismételgetés formájában végzik anélkül, hogy annak valódi szerepét, kezdeti kultikus gyökereit átéreznék. Ez az automatizmus széltében-hosszában megfigyelhetõ. Néha bizarrnak hat a kiüresedett, érzelem nélküli komédia, ahogyan elõadják. Csupán kultúrtörténeti ereklye, emlékmû a szó szoros értelmében. Minden korban volt egy felfelé törekvõ réteg, a laikusok áradata, mely mindenáron hozzá akart jutni az áhított tudáshoz. Nagy részük csak a „körítés” kedvéért vállalta a veszélyeket, ahol akár a lelküket, néha az életüket is veszély fenyegetheti. Az is jellemzõ, hogy voltak olyanok, akik sokat adtak azért, hogy a számukra fontos információkra szert tegyenek. Uralkodók döntéseiket látók, tudósok és más csepûrágók kinyilatkoztatásai alapján hozták. Hullottak is rendesen, ha tanácsaik nem hozták a kívánt eredményt.
Talán ez is volt az oka annak, hogy sok próbán kellett átmennie annak, aki részesülni akart az –isteni- tudásban. Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy mindezek a praktikák ritkán szolgálták egyetemes szellemi fejlõdésünket, bár idõbeni elrendezésük során nehezen, de föllelhetõk nyomai a finomodásnak, mégsem egyértelmû az átlagpolgár számára a mindennapokhoz való kapcsolódásuk. Nagyobb részük a tudatára ébredt ember kozmikus magányában istene felé kinyújtott vágyakozó kezeként értelmezhetõ. Tetemes mennyiség marad még így is, amellyel a hatalom visszaélt megzabolázandó az „avatatlanok” tömegeit. Az egyre felvilágosultabb ember sem élhet mítoszok és sejtelmes rejtélyek nélkül. Tudatunk mindent be akar kebelezni, mióta a gondolkodás szenvedélyünkké vált. Nem maradhat semmi rejtve elõtte.
Addig keresi-kutatja a dolgok, történések mögöttes tartalmát, mígnem megleli rá - az éppen legkorszerûbb - magyarázatot. Könnyen „mágussá” válhat manapság is, aki megszállottan kutatja az évezredes rejtélyeket. A beszûkült tudat természetszerûen lát meg olyan apró, mások számára láthatatlan jeleket, momentumokat, melyek új dimenziókat nyithatnak, a szó legszorosabb értelmében. Nem mondhatjuk, hogy tudományunk, mely nagyon is megfogható tényekre épít, teljes spektrumát befogja a körülöttünk levõ világ történéseinek. Hiszen eleve elvet mindent, ami az adott szinten magyarázhatatlan, ezáltal bõven találni utána olyan területeket, melyek szabad prédái a kész receptekkel rendelkezõ szellemi szerencselovagoknak. A hivatalos tudomány közti „senki földjén” vadul burjánzanak a különféle elméletek, melyek lassanként belopóznak az unalmas kutatásokba belefáradt tudósok agyába. Néha pletyka formájában felröppennek és hipp-hopp, máris tudományelméletként látnak napvilágot. Ez a korszakváltás és szellemi zavarodottság „kórtüneteként” is értelmezhetõ, de egyre gyakrabban ütik fel fejüket a misztikusabbnál misztikusabb megfogalmazások tudományosan legitimizált körökben is. Lassan megfigyelhetõ a tudomány „ezoterizálódása”. Keserves ébredés lesz számunkra az a nap, mikor lehull a lepel az összes eddigi titokról, fehér és fekete mágiáról, mert akkor végre nagykorúak leszünk.
A köznép ma is szívesebben veszi azt, ami megmagyarázhatatlan. Hamvas Bélát idézve: „A barbár tömeg azonnal a szentélybe akar törni és ezoterizmusra éhezik, pedig még a kezét sem tudja megmosni.” Gondolom a mások által is szívesen idézett mondat elég erõs ítélet még Hamvas szájából is. Manapság igazabb, mint valaha. Nem akarok Hamvas Béla munkásságával, hatásával, személyével foglalkozni, hisz méltatlan hozzá a kisszerû idézgetés. A késõbbiekben kellõ bátorság birtokában - nagy szeretettel - mégis el fogom mondani érzéseim-ellenérzéseim szavakban kifejezhetõ részét. Most csak mondandóm frappáns hangulati elemeként kölcsönöztem ezt a számomra igen találó mondatot.
A lényegnél maradva a felszínen kapirgáló unatkozó ember mindenben „varázslást” sejt. Sokszor látom az emberek arcán az áhítatot, mikor a radiesztézia segítségével méréseket végzek. Ezzel nem akarom õket „kiadni”, csupán jelzem, hogy a Körbler-Pálca nem varázsvesszõ, hiszen felfedezõje elismert és különbözõ tudományos díjakkal jutalmazott neves osztrák tudós volt. Az egész mûvelet pedig egy egyszerû fizikai mérés, még hogyha láthatatlan rezgések szubjektív érzékelésén alapszik is. De ugyanolyan láthatatlan a rádióhullám, vagy a Röntgen-sugár például. Ha azonban a tudomány mai gondolkodásmódja nyerhetne a tágabb - minden befoghatót felölelõ -, ma még nehezen emészthetõ, de mûködõ jelenségek „elpolgárosításával”, akkor bekövetkezhetne az a remélt „nagy ugrás”, ami a tudomány - vagy talán a világ - számára égetõen fontos volna. Mindenesetre a „fehérgalléros” tudóstársadalom erõsen idegenkedik minden „tudománytalan” civil megnyilvánulástól, ami ellenkezik a korábbi vélekedésekkel vagy az uralkodó trenddel. Az „információrobbanás” otthonunkba hozza a legfrissebb tudományos eredményeket és a tudósokról kiderül: õk is halandó emberek. Gondolkodásuk arcukra van írva, tudományos érdeklõdésük sokszor konform a fogyasztói társadalomként aposztrofált nagy átlag igényeivel. Csak az kerül a tudósok asztalára, ami szolgálja a fent megjelölt elvárásokat. Nem beszélve arról, hogy õk is csak munkások egy nagy gépezetben, ahol a borítékokat vagy folyószámlákat nagyon is átlagos gondolkodású emberek vagy hatalmi régiók töltik meg és fel. Küszöbön áll az „átlagtudós”, „civil szabadgondolkodó” tömeges megjelenése, aki az internetrõl, elõadásokból, tudományos dolgozatokból, filmekbõl alakítja ki vélekedését a világról. Sokan „használják” az intuíciós technikákat tudományos célra. Még nem eléggé világos számos tudós elõtt, hogy mekkora lehetõség rejlik abban, hogy az egyéb bevált módszerek mellett az „emberi tényezõt” is bevonják. Nem akarom elsütni a patronjaimat - tartva magam a sejtelmesség értékfokozó szabályához -, de rengeteg ötlettel tudnék szolgálni, amelyeket még nem eléggé aknáznak ki...
Rendkívül gyorsan lehet - bár akadémikusan kissé felszínes - képet kialakítani a tudomány számos területérõl anélkül, hogy az iskolapadot évtizedekig kellene koptatni. Az ilyen szabad szellemi „röpte” minden béklyótól, anyagi elkötelezettségtõl függetlenül gyorsan érhet el hatalmas eredményeket. Azt hiszem még ha túlzó is annak elõrevetítése, hogy mindenki „konyhanyelvi” szinten fog tudományos lenni, mégis romba döntheti a tudomány még fénylõ mítoszait. A tudományos filmek csatornáit soha nem látott érdeklõdés övezi minden társadalmi rétegben iskolai végzettségtõl függetlenül. Egyszerûen szomjazunk arra, hogy végre mindent elénk tárjanak, amit csak el tudunk képzelni, vagy azon túl is. Mindazonáltal a „tudományiparban” már minden mikronnyi elõrelépést dollár milliárdok árán lehet csak elérni. Ezért még sürgetõbb a gondolkodás területén a „friss szelek” jótékony hatását igénybe venni. Az a nézõpont, amit egy nyitott elme elfoglal nem hozzáférhetõ bármely tudós számára, hiszen nagy szerencseként könyvelheti el egy tehetséges kutató, ha meghívják egy neves intézetbe vendégkutatóként, nemhogy kritikus megjegyzéseket vagy javaslatokat tegyen a tudományos módszereket illetõen. Ma is megvannak a nagy „guruk” vagy „fõpapok”, akik uralnak egyes tudományterületeket, bár hatalmuk térben és idõben egyre korlátozottabb, szinte már „virtuális”...
Hozzánk legközelebb esõ terület, az ezoterikus misztika. Istenmítoszba csomagolt jól jövedelmezõ iparág. Mindig is lesznek olyan rétegek, akik sikeresebben kerülik ki a kötelezõ adózás mindenkire érvényes törvényeit. Az Internet térhódításával egyre izmosabban manifesztálódik egy olyan tömegigény, hogy érték értékkel cserélõdjön és ebbõl a folyamatból mindenféle harmadik tényezõt - legyen akár az állam kinyújtott marka - sikeresen kizárjon. A lakásokon, eldugott klubokban, a természet rejtett zugaiban „önköltségesen” szervezett táborok mindenféle szinten, egynapostól kéthetesig - pénztárcától és megszállottságtól függõen - kínálják a „beavatottságot”. Sámánok médiumok és guruk igényekhez igazodva hintik a „tudást”. Csodás történetek keringenek gyógyulásokról, hihetetlen „megélésekrõl”. Érdekes módon a kliens pár heti lelkes eufóriája lassan alábbhagy és visszazökken a mindennapok nyers valóságába. Mindez a következõ „foglalkozásig” tart, ahol törvényszerûen ismét megtörténik a csodás „beigazulás”. Konzumszinten nem történik más, mint a transzcendensbe vetett hitünket profi módon megerõsítik és ezáltal görcseinktõl egy idõre megszabadulunk.
Azonban vannak igazi „keresõk”, akik nem elégszenek meg az átlagközönség bódult áhítatának megélésével. Valami többre vágynak: új utakat akarnak találni, melyek révén jobban megérthetik önmagukat és a mindenséget. Nem feltétlenül válnak majd gurukká, hiszen meg akarják õrizni gondolkodásuk függetlenségét. Némi nagyképûséggel magamat is ebbe a kategóriába sorolom. A szabadság önkorlátozással történõ megélése a „nagyok” életformája volt. Tömeges követõik csak ritkán tudtak tudásuk lényegéhez férkõzni.
Azok is csak a felszínig jutottak. Idézõ automatákká váltak. Minden helyzethez azonnal elõhúzták a „mester” odaillõ szavait. A hihetetlen - legalábbis számomra -, hogy miért tart olyan sokáig, hogy ezek a pofonegyszerû szentenciák valóban megváltoztassák az emberek életét. A fõ ok szerintem, hogy minden nagymester tanaiban van pár szellemi csapda, más néven önigazoló menekülési útvonal, ami a „szent ember” evilági életének nagyon is emberi vonatkozásairól kívánja elterelni a figyelmet. Az éles szemû megfigyelõ rögtön észreveszi a háttérben megbúvó valódi indokokat. „Amit szabad Jupiternek...”
Azonban valami még a nagyközönség számára rendezett misztériumokon is történik, amit valójában csak az erre behangolt érzékek tudnak fölfogni. Valami érzékfölötti, ami tulajdonképpen egy vagy több elsatnyult érzékünk újraéledése lehet. Tehát, ha egy „isteni” kinyilatkoztatást vagy „természetfölötti” megnyilvánulást keresünk, menetrendszerûen be is következik. Ha viszont jobban figyelünk a tömeg egyként mozgó, hömpölygõ önfeladására és az eközben megjelenõ „energiákra”, akkor fülön foghatjuk azt az „erõt”, melyet a sok ember hite gerjeszt és tart fenn.
Minden élõlény képes fajtársai jelenlétét megérezni. Nevezhetjük ezt feromon kommunikációnak, vagy hetedik érzéknek. A guru által egyszerû gondolatokra redukált tömeg újra éli a közösség elementáris védelmét, felszabadító hatását. A mindenkiben rejlõ jó robbanásszerûen kerül felszínre és megtapasztaljuk a kozmikus szeretet érzését.
Nem lehet elhallgatni, hogy hányszor használták ellenkezõ céllal a manipulált embertömegeket. Veszélye még ennek az ártalmatlan „utazásnak” is van. A személyiség hirtelen talajtalanná, célvesztetté válik, mert a „fény útja” még nem szolgál evilági receptekkel. A mindig jelenlevõ kivétel az „ipari célú” beavatás. Ahol is meg lehet tanulni, hogyan legyünk sikeresek, hogyan váljunk hirtelen gazdaggá. Egy biztos: a módszer kitalálója már tudja. A menedzserek gyakran vesznek részt effajta kurzusokon, hogy még hatásosabban tudják véghezvinni az anyagi természetû törekvéseiket.
Azonban, ha ezeket a valósan megjelenõ folyamatokat szemléljük és megkeressük a közös vonásaikat, a mérleg mégis pozitívot mutat. Megfigyelhetõ az emberek azon törekvése, hogy az abszolút jót a maguk számára megfogalmazzák és közösen megéljék. Kevés olyan „új hullámos” irányzat van, amely valamiféle gonosz végzet eljövetelét hirdeti. Az iménti „terminus technikus” szinte kizárólag az optimizmuson, a jövõbe vetett hiten munkálkodókat fémjelzi. Minden korszaknak megvoltak a maguk „új hullám-lovasai” de soha nem övezte annyi rokonszenv õket, mint ma. Az emberek már nagyon várják, hogy gyökeresen megváltozzon az életük. Ebben mindenki egyetért.
Azonban a mérsékelt haladásnak az oka is bennünk van: a segítséget kívülrõl várjuk.
Noha minden próféta fennen hirdeti, hogy az emberek maguk dolgozzanak a változáson, ennek ellenére csak kevés megszállott hívõ tudott olyan eredményeket produkálni, amelyek értékelhetõk. Hangsúlyozzák az út fontosságát, amivel engedményeket tesznek az eredmények idõbeni határait illetõen. Ezáltal létrejön egy furcsa kettõsség: a tanító, a tanait úgy adja elõ, hogy aki követi azokat, üdvözül. Azonban eleve nem lehet jobban csinálni, mint a tanok kiagyalója. A tanító száját elhagyott mondatok soha nem válhatnak igazi gyakorlattá, mert nem a tartalmuk, hanem a céljuk volt elsõdleges!
Sokan nyergelnek át újabb és újabb „megváltóra”. Csak azt nem veszik észre, hogy az õ tehetetlenségük nyújt táptalajt a különbözõ karizmatikus, néha nem is elég intelligens, sõt esetenként szellemileg igen alacsonyan álló személyeknek ahhoz, hogy az átszellemült tömegek vállán soha nem remélt magasságokra jussanak. Nem nehéz manapság egy jól hangzó „szellemi kolompot” összehozni némi tibeti vagy bármilyen keleti vagy minél távolabbi ismeretlen nép tanaiból vagy valamelyik szertartásából, máris nagy haszon reményében lehet „sókat” rendezni, ahol mindenki azt kapja, amit vár és amit érdemel... Lassan a szemünk láttára devalválódnak a soha meg nem valósult évezredes eszmék a pénz és hatalom utáni vágy jól olajozott gépezetének mûködése által.
Tekinthetnénk mindezt az információk, kultúrkincsek nem hivatalos áramlásának, és mint ilyen még szellemi és bizonyos nehezen körülírható lelki értékeket is hoz létre: fenntartja a reményt, hogy ha nem ez a szeánsz de majd a következõ megadja a választ a kérdéseimre...
Én is elõrukkolhatok egy sejtelmes magyarázattal, hogy miért is vallottak kudarcot az emberek jobbá tételére folytatott erõfeszítések. Azt elõre bocsátom, hogy szóban és írásban már számos esetben megindokoltam a most következõ gondolatokat, és akik ismernek már a „Móricka effektus” ugrik be nekik. Mégis újra meg újra el kell mondanom és mégsem válik tudatossá tartalma. Ezért most a részletezéstõl eltekintek. Olvassák azt ki a többi cikkembõl. Íme a konklúzió: Hiába is akar jobbá válni az az ember, aki a mindennapjaiban elsõsorban magával szemben megengedhetetlen magatartást tanúsít és méltatlan szennyel árasztja el testét-lelkét. Majd, ha mindenkire egyformán érvényessé válnak és beigazulnak a szabályok, akkor nem követni, hanem megtanulni, és alkalmazni fogják õket. Amíg jövedelmezõbb színlelni, a színlelést oktatni, bárminek is nevezzük, mint az egyértelmû, egyszerû, igaz megoldásokat keresni és példát mutatni, addig nem számíthatunk lényeges elõrelépésre.
Amíg ez az írás készült láttam egy filmet az „idegenek” utáni kutatásról. Ennek hatására ugrott be egy igen kézenfekvõ magyarázat arra, hogy miért nem vezettek eredményre a méregdrága megfigyelések.
A ma civilizált és technika-orientált emberi gondolkodása csak úgy tudja elképzelni, hogy a nálunknál fejlettebb értelmes lények még fejlettebb technikával rendelkeznek, ami majd veszi a mi „magasrendû” kisugárzásunkat. Környezetünk fokozatos és tudatos átalakítása a világot egyre mesterségesebbé tette, eközben tudatunk az illúziókat valóságosnak fogadja el. Képzelgéseink szinte megfoghatókká válnak, összefolynak az ember által már megalkotott „valósággal”. A természet mindehhez csak háttérül szolgál.
Ahogyan lépésrõl lépésre a természet helyét a mûvi veszi át, szemünk egy valódi világot tár agyunk elé, valódi törvényszerûségekkel, amelyek „mintha” mindig is meg lettek volna. Egy ma született átlagos városi fiatal számára a faüléses vonat vagy egy vastag szépirodalmi könyv elolvasása nem valóságos dolgok. Ugyanilyen értelmetlen egymás érzéseinek tisztelete és általában az élet mibenlétének elemzése. Jól megfigyelhetõ ezeknek a fiataloknak a viselkedése iskolai kirándulásokon. Semmi sem maradt bennük egy valamikori természeti lénybõl.
Ha én távoli galaxis értelmes lakója lennék, eszem ágában sem volna olyan lényekkel kapcsolatba kerülni, akik felperzselik saját anyaföldjüket, kiirtják az összes többi élõlényt - sõt - egymást. Tágabb, ûrbéli környezetüket mindenféle tárgyi és más hullámbéli szennyel árasztják el.
A Földrõl hozzám érkezõ lassú és zavaros jelek nem késztetnek válaszadásra, hiszen talán még el sem jutottak hozzám... Nem kétséges, hogy tudom: van élet a Föld nevû bolygón. Talán szellemi szondákkal jártam is ott. De semmiképp nem akarnék kapcsolatba kerülni egy ilyen nyilvánvalóan fejletlen szellemû lénnyel. Várom azt az idõt, mikor maguktól rájönnek arra, hogy egyedül kell mindent rendbe tenniük a két kezük és - egyébként okos - fejük segítségével. A jelenlegi fájdalomtól, szenvedéstõl terhes biológiai rezgéseik eljutva hozzám - idõbeni korlát nélkül, hamarabb, mint technikai eszközeik kisugárzása - egy beteg és végveszélyben levõ organikus rendszert mutatnak. Jóllehet egyenként régóta próbálnak a megfelelõ módon kommunikálni, mégsem volt a személyes rezgésük elég homogén ahhoz, hogy méltó partnerekként kezeljük õket.
Biztosak csak akkor lehetünk, ha egy napon rádöbbennek arra, hogy a Föld fiai és emberként csak akkor adhatnak felelõsen hírt magukról és várhatnak a válaszra, ha mind egyszerre akarják és egy adott napon, egy adott órában egymás kezét fogva felnéznek, és csak annyit mondanak: Itt vagyunk!
Az okos, a buta és az intelligens
Magunk alkotta szavaink formákat, jellegzetességeket, vagyis látásmódunkat tükrözik. Nélkülünk, - úgymond objektíven - is létezõ vagy általunk kreált –dolgokat- jelölünk velük. Világunk „eldologiasodik”. Mindenre azt mondjuk: „ez csak egy dolog...” Most szellemi magatartásunk, tanult vagy velünk született módozatait, ritkán elemzett, szinte tabuként kezelt jellemzõit, fogalmait fogjuk a természetes gondolkodás mentén megvizsgálni. Dolgunk van velük, hiszen nincs türelmünk mélyére ásni tudatunknak, ezért a felszínen kapkodva csak sértés vagy hízelgés szintjén néha lesajnálásból, sommás ítéletként adjuk vagy kapjuk e jelzõket.
Hamvas Bélát is idézhetném, amikor azt kísérlem meg, hogy széthullott világunkat a tiszta gondolkodás segítségével újra összeállítsam. Nem holmi messiásként, csupán a felfedezõ szenvedély által hajtva, ami e mostani szennyes kilátástalanság okozója is volt - véleményem szerint. „Kutyaharapást szõrivel” - mondja a bölcs nép.
Persze a „nép” nem lehet bölcs. Mondják erre.., mint ahogy bûnös sem lehet. Mégis van a természetbõl fakadt bölcsesség, ami akár az õsi homeopátia rövid megjelölése is lehetne. Esetünkben a máshol pusztító és zabolátlan felfedezõkedv jóra is használható, ha megkíséreljük a világot úgy szemlélni, mintha azt nem egy transzcendens személy osztotta volna fel jóra és rosszra, hanem csak egy osztatlan jó létezne. Pusztán annak kevésbé szép vagy kényelmes oldalát látjuk, miközben folytonos forgása révén állandóan változik.
Ha eljátszunk a kissé még szokatlan gondolattal, hogy nem csak eleve elrendelt dolgok vannak - hiszen már néha rögeszmésen hiszünk abban, hogy amit elképzelünk, annak úgy is kell lennie -, akkor már azt is el tudjuk fogadni, hogy életünk során hol ez, hol az a minõsítés illenék ránk. Sõt az sem lesz különösebben meglepõ, hogy akár egyszerre is mutatjuk az egyes szellemi jellemzõket bizonyos dolgokkal kapcsolatban néha homlokegyenest ellenkezõ módon. Az már csak vérmérsékletünkön és valós önismeretünk meglétén vagy hiányosságain múlik, hogy a más által kimondott jelzõ milyen hatást tesz ránk. Minden esetben elgondolkodtat, még ha sértésként vagy lesújtó ítéletként érzékeljük és rögtön riposzttal - a legegyszerûbb módon ugyanazt a szót használva - reagálunk.
Most felejtsük el, milyen érzelmi és kulturális momentumok tapadnak az egyes inkriminált melléknevekhez és higgadtan nézzünk utána, miként is viselkedünk, érzünk, mennyire valós módon jellemeznek bennünket.
Az elsõ, ami rögtön szembetûnik, hogy rápillantva embertársunkra, aki furcsán viselkedik, rögtön ítéletet alkotunk róla, anélkül, hogy tudnánk viselkedésének kulturális, vagy személyes életébõl, neveltetésébõl eredõ okát. Az õ köreiben semmi szokatlan sincs abban, ahogyan gondolkodik, és amit cselekszik. Mi lehet mégis az a kritérium, ami alapján kimondhatjuk bármelyikét e három szónak?
Életünk során a legbizonytalanabb számunkra, hogy melyik kategóriát kapjuk, vagy, ha elég tudatosak vagyunk, választjuk magunknak. Vajon nem azzal válunk érdemtelenné az adott pozitívumra, de néha önsajnálatból az ellenkezõ végletûre, ha önmagunk valljuk magunkról? Nem az lenne a tisztességes, ha mások észrevételeit rendszerezve, értékelve jutnánk el egyfajta önbesorolási kategóriához?
És, ha mi másoktól, az átlagtól eltérõen ugrunk néhány lépcsõt felfelé és elszakadva az átlagosan elfogadott normáktól új rendszer szerint mérettetünk meg még akkor is, ha ez a rendszer a többség számára még nem is létezik? Sok rendkívül értelmes, mélyen gondolkodó ember kapott rossz minõsítéseket olyan idõkben és közegekben, ahol a játékszabályok betartásához sem kedve sem elégséges indoka sem volt. Ha felismerjük a kimerült szellemi világok szûk és túlhaladott voltát, talán bárgyúnak tarthatnak bennünket azok, akik még a számunkra érdektelen szabályokat biflázzák, hogy a többiek elismerjék õket.
Elsõként fogadjuk el kiindulási alapul. hogy a mércét egy kor össz-szellemisége átlagolása révén állítják fel. Akár alá kerülünk, akár pedig többszörösen meghaladjuk azt, mindenképp bajba kerülünk. Az emberiség gondolkodása pedig önálló szellemi lényként fejlõdik, nem tûrve semmilyen korlátozást vagy manipulációt. Ezt elég kevesen hajlandók magukévá tenni, hiszen nem csak testüknek, hanem szellemiségüknek is biztos, állandó jellemzõkkel körülvett és kitapintható menedéket akarnak tudni életük során.
A fejlõdést magát elvetik és minden igyekezetükkel a történéseket és saját cselekedeteiket is egyfajta változatlansághoz igazítják. Sokszor váltogatják is a különbözõ színû és szagú képzõdményeket, melyek csak egyben azonosak: a változatlanságot és változtathatatlanságot hirdetik.
Sokszor zuhan rám a kétségbeesett felismerés: az emberiség semmit sem tanult azóta, hogy a tüzet felfedezte és más lelkes állatok és fajtársa húsát megízlelte. A legutóbb látott Kokó nevû gorilla, aki gondozója segítségével mintegy ezer süketnéma jelet tanult meg és önmaga is kreált ilyeneket, valamint valódi festményeket alkotott, amit saját címmel látott el, egyedül több értelmet árult el, mint az emberiség összessége az elõbb említett idõ óta. A legjobban az gondolkodtatott el, ahogyan visszaemlékezett anyja kíméletlen lemészárlására. Egyébként közbevetõleg, látszólag témánktól függetlenül idekívánkozik egy döbbenetes felismerés: egy csecsemõ-gorilla arc- és fejformája hihetetlenül emberinek tûnt. A gorillák késõbb jócskán megváltoznak.
Nem lehetséges, hogy az ember elõbb volt, mint a gorilla?
Ez azt az abszurd feltétételezést is magában hordja, hogy evolúciós szempontból az ember erõteljes visszalépésnek tekinthetõ?
Sok alkotás és szellemi áramlat vissza-visszatérõ módon sugallja ugyanezt. Valamint az evolúció-elmélet ellenzõi-magyarázói vitatkoznak abban is, hogy a fejlõdés ismer-e célszerûséget az egészre nézvést vagy csak a vizsgált fajra vonatkoztatható a túlélés sikerességeként díjazott jellegzetesség. Azt ma már látjuk, még ha nehezen fogadjuk is el ember-soviniszta alapon, hogy a Föld és a többi élõlény szempontjából rövid távon az ember létezése maga az abszurditás, ahogyan a saját életlehetõségeit tudatosan-tudatlanul szûkíti azzal. hogy nem figyel az egész egységére és megbonthatatlanságára. Hosszú távon azonban lehet, hogy sietteti azt a folyamatot, amely révén a mostani élõlény-rendszerek újabbaknak kell, hogy átadják helyüket. E szerint az okfejtés szerint nyilván az a legintelligensebb, aki egy gombnyomással elpusztítja mindazt, amit az ember létrehozott és tönkretett, hogy minden kezdõdhessen elölrõl. És az újabb katasztrófaelméletek szerint, melyek az ezredfordulóval ismét lendületet kaptak, a párszázmillió-évenként rendszeresen bekövetkezõ aszteroida-becsapódások is ezt a „kozmikus intelligenciát” hivatottak szolgálni.
Azt a furcsa ellentmondást, hogy a fejlõdést az is jelentheti, ha visszatérünk egy már járt út elágazási pontjára, és a megszerzett tapasztalatok alapján máshogyan folytatjuk, felismerve valódi helyünket az élõlények rendszerében, csak a természet egészének tiszteletével és mûködési törvényeinek nagyfokú ismeretében lehet elfogadni.
Ha az ember nem járta volna be azt az utat, ami sok vér és szenvedés árán tapasztalatokkal látta el, akkor most nem tudná választásának felelõsségét ilyen súllyal felmérni.
Azt is hozzáteszem, hogy akkor nem is volna szüksége rá, hogy saját hibáit felismerje.
Most már látom, hogy volt választási lehetõségünk.
Maradhattunk volna egy kedves, szõrös majom; a többivel békében élõ lény. Hogy mégis elvándoroltunk az ételbõségbõl a bizonytalanságba, annak oka a táplálékválasztékunk súlypontjának eltolódása az állati eredetû élelem javára.
Ennek kimerülésétõl tartva követték õseink az állatcsordákat egészen a mesterséges állatszaporítás és a letelepedés idejéig. Okszerû magatartás volt és okosságunk, vagyis a tettek és következményeiknek figyelése, követése ekkor vett nagyobb fejlõdési tempót. Ha úgy tetszik ez vezetett a robottechináig és az ûrhajózás jelen valóságáig.
Most elérkeztünk fejlõdésünk fordulópontjáig. Természetes intelligenciánk, mely még halványan pislákol bennünk, és azon csodálkozunk, hogy a gorillának érintetlenül megvan, arra figyelmeztet bennünket, hogy ez a gondolkodás katasztrófához vezet. A fejlõdés egyoldalú elemzés alapján szédületes, sõt egyenesen csoda, amit az ember véghezvitt.
Azonban épp azon képességünk, mely eddig lehetõvé tette, hogy válság esetén a helyesnek vélt döntéseket meghozzuk, szinte rohamosan végiggyûrûzött az emberiség nagyobbik részén, ugyanez azt mondatja velünk, hogy: „Volt, ami volt, most már lépjünk egyet. A fejlõdés ma ezen a módon épp, hogy helyben toporgás. Egyazon gondolkodás ellehetetlenülése.” Ami eddig okos volt, az maholnap oktalan és kimondottan buta dolog. Nem figyelni a következményekre pontosan ezt jelenti. Okosnak tûnik eddigi történelmünket fényes diadalútnak vagy éppen tragikus véletlenek láncolatának tekinteni. Az okulás érdekében minél több információt kell szerezni a múltunkról és ami sikerre vitt, hatalmat, jólétet biztosított elõdeinknek, az majd számunkra is meghozza a várva várt aranykort... Okos, aki sokat tud arról, ami volt, ahogyan volt. Jól tud kombinálni, eligazodni az adatok között, amit megfelelõ elgondolás szerint osztottak fel számára helyes és helytelen; fontos és szükségtelen kategóriákra. Neki nincs más dolga, mint eszerint tovább rendszerezni és kategorizálni. Csak a sorban elõttem állóra kell figyelni, hogy lépést tartsak vele. Hogy a sor épp egy szakadék felé igyekszik, már túl távoli számomra. Okos lehetek, de intelligens nem...
Okos, aki fennmarad és jó nyomkövetõ. Intelligens, aki észreveszi, hogy elfogyott a nyom és újakat kell találni, esetleg a szûz homokba lépni a további fennmaradásért...
Lehetek-e okosabb, mint a természet? Taníthatom-e én a természetet? Csak akkor, ha van mit tanulni tõlem. A természet csalhatatlan a választani tudásban. Minden meg van írva a természet könyvében, mint ahogyan az önmaguk erejébõl fennmaradni tudó természeti népek éltek is a tanulás lehetõségével. Tudunk-e okosabbak lenni náluk? Miért estek õk is ugyanabba a csapdába? Ma is megfigyelhetjük a vadállatokat, hogyan válnak rabjaivá az ember által kiagyalt mérgeknek. Semmi sem védi meg õket tõlük. A természet zavartalan rendjében nem volt szükség ilyenfajta védelemre. Természettõl, élettõl idegen, evolúciós mércével követhetetlenül nagy ugrások, szakadékok azok a mesterséges szerek és mesterséges tevékenységek, melyeket az ember hatalmának kiterjesztésére, kényelmének fokozására, vagy csak merõ szeszélybõl kitalált, létrehozott. Az ilyen önmagára nézve is ártalmas tevékenység, habár óriási szellemi energiákat emészt fel és látszatjólétet, látszatbiztonságot teremt, csak a buta jelzõvel illethetõ. Együtt van a civilizációs elit-intelligencia és a felelõsséget semmibe vevõ kíméletlen oktalanság. A magyar nyelv megint elbûvöl, ahogyan rávilágít a butaság mibenlétére: okafogyott magatartás; követhetetlen; logika, értelem nélküli viselkedés. Nem az a buta, aki nem tárol elég adatot a koponyájában, hanem az, aki, bár ha rengeteg iskolája is van, képtelen azt a mindenség javára fordítani. A korábbi „emberek” szavunk helyébe immár a „mindenség”, mint legfõbb megóvandó, tisztelni, szeretni késztetõ legbecsesebb szavunk lépett.
Az emberre jellemzõ intelligencia tágabb értelmet nyerhet, hiszen egyre világosabb, hogy minden létezõ sajátja. A mindent átfogó, a káoszban is rendre törekvõ intelligencia, a „hiperintelligencia”. Túlmutat saját kicsinyes létezésén, nem alábecsülve minden létezõ fontosságát, de rádöbbenve felelõsségére: végre a „nagy kavargásban” látja fennmaradásának egyetlen lehetõségét és értelmét.
Szellemirtók vagyunk?
Az emberi gondolkodás ellentmondásosságára mi sem jellemzõbb, mint az, hogy egyszerre tudunk hinni a számunkra látható és nagyrészt magunk kreálta világban és ugyanilyen módszerességgel hozzuk létre misztikus világunkat, amiben szintúgy görcsösen hiszünk. Az ezen kívül létezõket figyelmen kívül hagyjuk. Megint mások teljességgel elhanyagolják a látott és érzékelhetõ világot, miközben teljes odaadással merülnek el azokban a megfoghatatlannak tûnõ jelenségekben és képzelgésekben, melyeket a hozzájuk hasonló mániákusak valós létezõnek próbálnak beállítani.
Vajon melyiküknek van igaza? Léteznek-e szellemek? Ha igen, megmagyarázható-e valami módon felbukkanásuk, vagy csak az átlagmegfigyelõ elõl maradnak rejtve? Milyen formákat vesznek fel? Milyen hatással vannak ránk?
Minden viseli létezésed nyomát! Ez lesz egy következõ cikkem címe, amiben az alig felfogható rezgésvilágról írok.
Azt hiszem mindenkinek érdemes feltennie a kérdést: Hátha mégis van valami odaát? Ha igen, akkor nem tesszük-e végérvényesen tönkre világunk szerves, ám nehezen érzékelhetõ részét azzal, hogy mesterségesen gerjesztett hullámözönnel ellenõrizhetetlen károkat okozunk a láthatatlan világokban...?
Amikor elsõ élményeimet átéltem Szõke Lajos elõadásain, elköteleztem magamat a sokak számára láthatatlan világ feltérképezésére, a még fel sem tett kérdések megválaszolására. A radiesztézia hihetetlen, mégis valóságos lehetõségeket tárt fel számomra a gondolkodás és tapasztalás gyökeresen más módjának a felfedezéséhez és annak kidolgozásához. Rengeteg gyakorlati hasznot hozhat a rezgések szubjektív érzékelésének kiterjesztése az élet minden területére, különösen a tudomány világára. Ma még a hagyományosan nevelt tudóspalánták elképzelhetetlennek tartják, hogy egyenleteik és mûszereik nélkül vagy azt kiegészítve szubjektív érzékelési módszerekkel bármilyen kézzel fogható tudományos eredményt elérjenek. Azonban talán éppen az ilyen megközelítések hozzák a kívánt áttörést a ma még elképzelhetetlennek tûnõ felfedezések tömeges megvalósulásában. A mai gondolkodás csak az anyaginak nevezett világban tud sikereket elkönyvelni. Már ez a megfogalmazás is zavaró lehet, hiszen minden az anyagi világban van, legfeljebb olyan formában, amit még nem tudunk érzékelni... Az a véleményem, hogy ha reálisan és a megszokott tudományos alapossággal vizsgálnánk magát a különleges érzékelést, meglelnénk azt a szûk átjárót, amely egy gyökeresen más gondolkozást megkövetelõ új világba vezet. Nevetséges és tudománytalan mindenestõl elvetni azt, amit láthatóan eredménnyel gyakorolnak laikusok. Persze nem feledve, hogy bennük is ugyanolyan ellenérzések munkálnak, mint a tudomány hivatott képviselõiben. Mielõtt egy fiatal és kellõen érzékeny ember írásom nyomán ingájának vagy lengyelpálcájának hatása alá kerülne, nyomatékosan felhívom a figyelmet arra, hogy a csapdák épp a kétféle gondolkodás elszigetelõdésében vannak és könnyen saját irrealitásunk önhipnotikus állapotában találjuk magunkat, amibõl egyenes út vezet valamelyik zárt osztály párnázott szobájáig.
Elõször is nézzük meg, hogy milyen feltételek között tud élni egy biológiai rendszer vagy más néven bonyolult állóhullám. Számára alapvetõ a nyugodt, kiszámítható környezet, melyben táplálékát és sejtjei regenerálódásához szükséges stresszmentes pihenését biztosítani tudja. Meglehet, hogy a táplálék megszerzése, az ugyancsak létfontosságú önreprodukció, a szocializáció és a pihenés helyszínei különbözõek vagy részben azonosak.
Tehát mindezek vonatkoznak az emberre is, ha még biológiai organizmusnak tekintjük...
Az ember úgynevezett fejlõdése során kezébe vette a többi lény számára alapvetõen adott tényezõk alakítását. Ezzel beláthatatlan és kiszámíthatatlan folyamat vette kezdetét: minden létezõ az embernek nevezett lénytõl kezdett függeni.
Csak idõ kérdése volt, hogy minden élõlényt felfedezzen magának és életének részévé tegye. Amelyeket szükségtelennek, vagy ellenkezõleg: túlontúl értékesnek vélt egyként irtotta és végül eltüntette az egész bolygóról. Ezzel a tevékenységével sajátmagát is átalakította: önmaga is a változások csapdájába került.
Egyre satnyább, sebezhetõbb lett, ugyanakkor - paradox módon - ez a biológiailag silány és minden egyéb lényre halálos veszélyt jelentõ kreatúra hihetetlen szaporaságról tett tanúbizonyságot. Sikerének oka pedig az, hogy hosszú életideje mellett a gyors reprodukcióhoz szükséges élelmet önmaga állította elõ a természeti környezet kíméletlen kizsákmányolásával. Tehát átlagosan hamar és sok utódot hozott létre, melyekhez a biztonságos környezetet is maga teremtette meg, ami szintén kellett a sikerhez. A biológiailag adott hosszú élet - kevés utód - helyébe a rövid élet - sok utód lépett. Természetesen a kommercializálódó táplálék az utódokra is negatív hatást gyakorol, ami a civilizálódásként jelzett folyamat utóbbi ötven évben történt hatványozott felgyorsulása alatt már jól kivehetõ volt. Mindenki tapasztalhatja a felnövekvõ nemzedék fizikai-szellemi képességének rohamos csökkenését.
Azonban a közfelfogás mégis az életlehetõségek fokozatos javulását hangsúlyozza, az átlagos életkor rohamos növekedésével párhuzamosan. Ez a látszólagos ellentmondás mégis a kérdés kettõsségét jelzi: a negatív folyamatok sok embernél megkongatták a vészharangot és tapasztalataikat összegezve stratégiákat kezdtek kidolgozni helyzetük értékelésére és a megoldások kiválasztására. Akik még nem jutottak el idáig, élik önpusztító életüket öntudatlanul, de tudatos önzéssel. Számukra a technológiai környezet az egyetlen elfogadható életforma. Idõlegesen befolyásolni tudják vegyszerekkel, kifinomult gépekkel és a részfolyamatokra kifejlesztett mûszereikkel életük általuk megítélt minõségét. Sokan haláluk órájában is szentül meg vannak gyõzõdve arról, hogy csak azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert nem a megfelelõ orvost választották vagy nem adtak elég pénzt neki...
Az emberek eme döntõ hányada figyelmen kívül hagyja azt az alapvetõ tényt, hogy az összes élõlény a sokmillió éves fennmaradása közben környezetének láthatatlan, oltalmat adó rezgésárjában ringatózott, mint hal a vízben.
Ugyanúgy nem vesszük észre a minket körülvevõ élõ és „holt” lelkek biológiai-fizikai hullámtengerét, mint hal az õt körülvevõ lételemét. Életünk minõségének változásai összefüggésbe hozhatók környezeti rezgések változásaival.
Nem csak ruházatunk, lakásunk burkolóanyagai, tetõszerkezete, élettelen vagy nõvényekkel teli volta, velünk élõ embertársaink, állataink rezgésének hatásai, hanem a távolabbi égitestek változó mozgása révén megváltozott gravitációs és egyéb rezgésállapotok elmozdulása is alkalmazkodásra-változtatásra kényszerít bennünket anélkül, hogy közvetlen összefüggéseikrõl tudomásunk lenne. Bármelyik tényezõ hatásának felnagyítása szûklátókörûséget jelez. Ezek bonyolult kölcsönhatásai szinte követhetetlenné teszik hatásukra való szellemi reagálásunkat. Intellektuálisan tehát - úgy hiszem - dilettantizmus részekre bontani õket és így próbálni valamiféle ellenlépéseket tenni. Az bálátható viszont, hogy ezeknek a rezgésváltozóknak a körébe sehogyan sem illik a vaskosan goromba emberi technika mûködésének hulladéka. A mindig meglévõ, állandóan változó, alkalmazkodásunkat próbára tevõ, bennünket edzõ rezgésóceánban megjelenõ életidegen interferenciák mindenképpen iszonyú zavart okozhatnak. Már itt van az elekromagnetikus harcászat a közismert lézeren kívül az infrahang-ágyú kézi változatával, a hangpuskák különbözõ rezgéstartományban és terjedési sebességgel, energiával megkonstruált fajtái, melyek különösen a tömegoszlatásoknál alkalmazhatóak!?...
Ha közlekedési utak közelében lakunk (és ki nem?) akkor éjjel-nappal ki vagyunk téve az infrahang (16 HZ alatti rezgések) romboló hatásainak, nem beszélve a hallható tartomány lélekölõ, pihenést lehetetlenné tevõ hatásának. A diszkók „áldásos” mellékhatása az ideges, gyors egymásutánban pulzáló, õrületbe kergetõ mély dob- és basszushang, ami ugyancsak az infrahanghoz közel vagy infrahangokat is tartalmazó mezõben van, vagy másodlagos hatása révén bármely tárgy infrahangsugárzóvá válhat... Az infrahang élettani hatása még nem teljesen tisztázott. A természetben mozgó víz közelében, földrengéseket megelõzõen és követõen és tûzhányók mûködésekor valamint nagy állatcsordák vonulásakor, néha vihar során keletkezik. Károkozása függ intenzitásától és hatásának idõtartamától, erejétõl stb. Mindenképpen romboló minden élõ szervezetre.
Az érzékeny idegrendszer azonnal diszkomfort érzéssel reagál rá. A nagyvárosok „háttérzaja” erõsen „terhelt” infrahanggal. Ez az egyik olyan „nyomós” érv, amit fel lehet hozni a mostani zsúfolt és minden oldalon szennyezett megapoliszok ellen. Olyan tényezõ, amit nem veszünk figyelembe életterünk megválasztásakor, vagy mások tesznek ki bennünket akarva-akaratlanul káros hatásainak.
A radiesztézia gyakorlata révén rendkívüli módon kifinomulnak érzékeink. További „érzékenyülést” hoz testünk megtisztítása korábban bevitt életidegen anyagoktól és hatásoktól. Lassanként minden olyan erõteret és behatást érzékelünk, ami újra felfedezett „jólétünk” megzavarásával fenyeget bennünket. Ezáltal újraélhetjük az „anyaméh-érzést”, ami a tökéletes õsbizalmat és áradó életerõt nyújtja számunkra. Sokan idegenkednek az efféle „tökéletesedéstõl” mondván, hogy: „nem akarom tudni mit eszem és mi történik velem”. Azt hiszik, hogy valami rejtett erõ vagy a jóisten minden bajtól meg fogja óvni õket. Sõt tudatosan keresik az õket minél durvábban romboló és próbára tevõ hatásokat, mintha az egyes „stációk” csak újabb bizonyítékai lennének annak, hogy elnyûhetetlenek és õk képviselik az „emberi csodát”. Csoda van, de nem ott, ahol õk keresik... Amikor Szõke Lajos bemutatta az egyes tárgyak „szellem-auráját” lengyel-pálcájának segítségével, akkor rám zuhant a felismerés: közelebbi és távolabbi világunk megannyi pörgõ-libegõ „páralénye” láthatatlanul vonz-taszít és bekebelez... Mikor pedig a Körbler-pálcával elkezdtem a gyakorlást, még jobban elérhetõvé vált a rezgésvilág megközelítésének lehetõsége. A fényképekkel való kísérletezés közben beigazolódott Szõke Lajos számos állítása. Egyszer egy nagyon beteg hölgyrõl mellképet kaptam és közeli rokona a saját képét is odaadta, mert súlyos migrénje volt és szeretett volna többet tudni önmagáról. Az „Új Homeopátia” névvel jelzett módszer geometriai ábrák segítségével rezgésinformációkat változtat meg, illetve szabályoz. Az idõs, beteg hölgy és a fiatalabb rokon képét egy átlátszó mûanyag tasakba tettem egymás alá, mert így tartottam praktikusnak. Amint az idõs beteg rezgés-rendszerét „harmonizáltam”, tovább mentem az alatta levõ fiatalabb hölgy képére, aki a legnagyobb megrökönyödésemre nagyon rossz rezgéseket mutatott. Sehogy se értettem a dolgot, amikor hirtelen eszembe villant, hogy a beteg hölgy rezgésképe nem szakad meg ott, ahol a fénykép véget ér! Ezért az elhatalmasodott betegség már az alsóbb régiókat is tönkretette és ennek rezgésjelzései mutatkoztak meg rokona felsõtestén! Amint a két képet külön tasakba tettem, már gond nélkül el tudtam végezni a „harmonizációt” az idõs hölgy „láthatatlan” testrészein is... Nagyon messzire vezet ennek a felfedezésnek a továbbgondolása. Fényképalbumokban beteg, egészséges, öreg-fiatal, rokon, ismerõs, élõ és holt emberek együtt, békésen megférnek egymáson és egymás mellett. Ki tudja milyen információk adódnak át, cserélõdnek ki, milyen folyamatok indulnak el és maradnak fenn ilyen „apró és jelentéktelen” papirosok révén... Nem lehet csodálni, hogy egyes „primitív” népeknél miért idegenkednek a fotózástól-filmezéstõl. Van valami mágikus abban, hogy élõ folyamatok egy pillanatát megragadjuk és kimerevítjük. Ezzel megvalósítjuk az idõparadoxont... A fényképek eme információs rezgés-kisugárzását még senki sem vizsgálta, hiszen sokan csak nevetnek az efféle fantazmagóriákon...
Ugyanilyen hihetetlen, de elgondolkodtató, hogy a régi lakásokban az elõdök lenyomatai mindenütt „kísértenek”. Nem véletlen, hogy Angliában, ahol évszázadok óta egy helyen és még ma is ugyanannak a családnak leszármazottai élnek az ódon falak között, oly sok „szellem sztori” borzongatja meg a nyirkos sziget lakóinak szívét... Bezzeg nálunk nem fenyeget az õsök lelkeinek ilyetén éjjeli csatangolása, hiszen többször leágyúztuk-fölrobbantottuk-porráégettük és ledózeroltuk, amit a jószomszédok nem vettek el és vissza, elõdeink nem adtak és nem kártyáztak el... Nem beszélve arról, hogy hányszor cserélõdött ki az ország lakossága... Egyébként ebbõl a nézõpontból nem is csoda a világ négy égtája felé való „szétspriccelésünk”, hiszen gyökereink kitépése „rendszer-váltáson-ként” módszeresen zajlott.
Egyesek szívesen hordanak állati bõrbõl készült ruhadarabokat. Magam is - jobb híján - bõrcipõt viselek télen. Negatív hatását, kényelmetlenségét régóta érzem, de a még kényelmetlenebb hideg éghajlat elleni védelemre kénytelen vagyok elviselni. A mûagyagból készült zoknik viszont szinte rosszullétet okoznak, ezért évek óta vagy nem hordok télen sem ilyet, vagy csak „tiszta” pamut zoknit veszek fel. Azt is csak olyankor, mikor koncerten lépek fel. Sajnos még a legtisztább anyagokhoz is kevernek némi stretch szálat, ami erõsen irritál sokakat. Minden mûszálas és állati eredetû ruhadarab vagy ágynemû beavatkozik természetes és harmonikusan rezgõ „auránkba”. Ez alól csak a hernyóselyem kivétel már ha kapható és megfizethetõ. A színdinamika nem véletlenül áll az érdeklõdés középpontjában. Ha a divattervezõk hozzáértõ radiesztétákat kérnének fel új modelljeik megalkotásakor, nemcsak szép és drága, de jobb érzéssel hordott ruhákat kínálhatnának.
Sajnos akkor, ha ez az ábránd egyszer valóra válna, meg kéne válnunk szintetikus szálból, mûanyaglapokból összeállított „ruhakölteményektõl”. Jóllehet kevesen hiszik, hogy ezeket a fénylõ micsodákat a divatbemutatókon kívül valahol és valakik fel is veszik de hatásukra fennmaradhat a mûanyagok nagy részaránya a ruhák tömeggyártásában.
Talán kevésbé „testidegen” a cellulóz polimerizációjával elõállított „mûanyag szál”. Azonban véglegeset csak radiesztéziás bemérésük után mondhatunk. A szintetikus vagy természetes alapú festékek személyenkénti esetleges összeférhetetlen színükön kívül, ami levertséget, súlyosabb esetben depressziót is okozhat, a textíliákból kismennyiségben kioldódva közvetlen veszélyeket is hordoznak magukban. Bõrünk pórusaiba hatolva nemcsak bõrérzékenységet, hanem felszívódva igen nehezen mérhetõ „mikromérgezéseket” is okozhatnak! A mûszálak ezen kívül biomágneses Faraday-kalitkaként is hatnak, amikor sztatikus feltöltõdésükkel nem csak a párolgást teszik lehetetlenné, hanem a belõlünk kiáramló és hozzánk közelítõ életsugarakat is eltérítik... Ugyanilyen okból fárasztó és lemerítõ egy fémdobozban akár csak utasként is hosszú idõt eltölteni, nem beszélve az ember számára túl gyors helyváltoztatás okozta akklimatizációs stresszrõl. Hozzájön mindezekhez a gumiabroncsok súrlódása révén, és a jármû mûködõ elektromos motorai által keltett különbözõ mágneses mezõ-özön, akkor azt hiszem, gondolkodhatnának a tervezõk az „ergonómiailag” kedvezõbb jármûvön... Nem is annyira rossz ötlet a földet súroló gumiba ágyazott fémhuzal! A vasút legalább annyival elfogadhatóbb, hogy az acélkerekek folyamatos kapcsolatban állnak a talajjal és így testünk „rezgõköre” nem szigetelõdik el éltetõ „alpólusunktól”, no meg a káros feltöltõdés is könnyebben oldódik... A lakásnak alig nevezhetõ fémhálóra öntött betondoboz semmivel sem lakályosabb, nem beszélve az egymás tetejére halmozott, huzalokkal, vízvezetékekkel átszõtt „összkomfortokról”.
Lakásonként elektronikus berendezések kavalkádjai még csak tetézik a bennük összezsúfolt emberek rossz érzését. Nem csoda hát, ha innen mindenki lokálokba és egyéb „búfelejtõkbe” menekül. Azonban a testünk-lelkünk megújulására szolgáló éjszakai nyugodt pihenés is hiú ábránd marad csupán. Az elcsigázott, nikotinnal, alkohollal és egyéb szörnyûségekkel átitatott, stressztõl szenvedõ ember álmában sem lel nyugalmat a mindenünnen támadó hallható és „hallatlan” sugárzó „hullámmocsárban”. Már nem messze az az „intelligens rádió-chipekkel” teleszórt „kényszerlakhely” rémálma, mikor is minden szerkentyût huzalok helyett mini rádióadók fognak vezérelni és összehangolni. Nem lesz ebben a „szuperkényelemben” olyan köbcentiméter, amit ne érne folyamatos rádióhullám. Aki ezek után még életben lesz és nem szorul rendszeres pszichiátriai kezelésre, elmondhatja magáról, hogy a harmadik évezred fenegyereke...
*
A fa vagy vályogházikóban békésen élõ emberi lények mit sem tudnak az új évezred megannyi elektronikus csodájáról. Otthonukban magok, sarjadó növények, fûszerek, faragott fabútorok, üveg és cserépedények jólesõ érzéssel töltik el a közöttük sürgölõdõ, egymással harmóniában élõ társainkat. Gondjuk csak annyi, hogy elegendõ szeretet jusson minden rájuk bízott teremtménynek és erejükhöz mérten szórják szét az öröktõl fogva létezõ tudást...
Kövi Gábor
|
