|
Egy pszichológiai tréninget vezetek. Többségében olyan nõk vesznek körül, akik szemében riadalom és zavartság van. Elõször is arra kérek mindenkit, hogy összpontosítsanak közeli barátokra. Képzeljék el testtartásukat, arckifejezésüket. Ezután válaszoljanak a következõ kérdésre: „Mit jelent számomra az önmagamhoz való jó viszonyom?”
Az derült ki, hogy beszélgetõpartnereim belsõ komfortérzése elsõsorban másoktól függ. Minden egyes válaszuk kérdéseimre így kezdõdik: „Akkor érzem jól magam, ha a férjem kedves velem, idõben jön haza a munkahelyérõl”, „…ha a fiam nem gorombáskodik velem, mindent pontosan csinál, jól tanul”, „ …ha az édesanyám egészséges”, és így tovább.
Gyakorlatilag minden esetben az emberek saját „én”-je azonosul mások életével. Valaki más lesz az elengedhetetlen feltétele komfortérzetünknek, s nem ritkán életünk értelmének. Önmagában véve ez nem rossz. Mint szociális lények állandóan kapcsolatban állunk egymással. Ezen kapcsolatok segítségével ismerjük meg önmagunkat, családot alapítunk, megteremtjük közösségi létformánk alapjait. Minden ember élete folyamán mások függõségében él. Vagyis a függõség természetes formája az emberi létnek.
Azonban különbözõ függõségek léteznek. Az egyik kedvezõen hat a szellemi fejlõdésre, személyiségre, egészségre. A függõség másik formája viszont akadályozza ezeket. Ekkor a függõség olyan mellékhatásokkal jár együtt, mint az idegesség, depresszió, pszichikai zavar, a félelem több formája, amelyek végeredményben komoly betegségek elõidézõi lehetnek. Ezért én a függõséget két csoportra osztom: pozitívra és negatívra.
Egyszer egy rákbeteg hölgy jött hozzám. Orvosai azt mondták, hogy már csak néhány hónapja van hátra. Ez a nõ egyedül nevelte 15 éves fiát, aki élete értelme volt. Az anya a fiában látta a férjét, munkáját, szórakozását, barátját. Ez visszatükrözõdött a serdülõn is, aki számára édesanyja állt az érdeklõdés középpontjában. Amikor a fiú tudomást szerzett édesanyja betegségérõl, azt úgy fogta fel, mint saját életének kudarcát. Kijelentette, ahogy meghal az anyja, azonnal öngyilkos lesz. Sõt, egy kis idõ elteltével bejelentette, hogy elõbb akar meghalni, mivel képtelen elviselni azt a tényt, hogy édesanyja elhagyja õt. Miután az anyát megmûtötték, javulás volt tapasztalható a fiánál is, mindezek ellenére pszichiátriai intézetbe került.
Mi történik az emberrel amikor mások negatív függõségébe kerül? Nézzünk meg egy konkrét példát: munka után a férj elidõzik valahol, s elfelejt hazatelefonálni. Mi történik otthon a feleséggel? Ebben az idõszakban a feleség nem saját életét éli át, hanem férjéét. Eközben komoly negatív elváltozások jönnek létre érzelemvilágában, amit nyugtalanság, riadalom, féltékenység jellemez. Elméjében ilyenkor valószínûtlen képek jelennek meg, lehetetlen szituációk játszódnak le, s ezek általában negatív árnyalatot kapnak. Ezek közül a legtipikusabbak:
1. „Biztos megcsal.”
2. „Nem figyelmes velem.”
3. „Egyáltalán nem érdekli õt, ha én idegeskedem, amikor nem jön idejében haza.”
Mindez ahhoz vezet, hogy a feleség ilyenkor már nem képes uralkodni magán s a negatív reakciók megjelennek viselkedésében: telefonhoz fut, s körbetelefonál mindenkit, rokonokat, barátokat, ismerõsöket, s mindenkinek elmondja búját-bánatát. Ezekben a pillanatokban létrehoz egy sajátos valóságot, aminek a realitáshoz semmi köze. Amikor a két valóság összeütközik egymással, súlyos konfliktusok jönnek létre, amik tönkreteszik a családi jó viszonyt, a házastársak személyiségét, s nem utolsó sorban az egészségüket.
Megfigyelésem szerint a negatív függõséget általában házasság elõtt álló hölgyek kezdik kialakítani. Legtöbbjük valahogy így gondolkodik: „Nekem minden tetszik a võlegényemben, ezért hozzá megyek feleségül. Remélem, sikerül majd megváltoztatnom.” S mikor a nõ férjhez megy, ez a feladat arra kényszeríti õt, hogy csak a férjére koncentráljon. Rengeteg energiát, fizikai és lelki erõt áldoz erre. Olyan valamit kezd formálni, ami kényelmesnek, kellemesnek tûnik neki, s így semmibe veszi választottja egyéniségét. Ezáltal teljes függõségbe kerül tevékenysége eredményétõl. Élete epicentruma férje lesz, akit minden áron meg akar változtatni. Minél nagyobb erõfeszítéssel teszi ezt, annál nagyobb ellenállásba ütközik. Ez ismét patológiás érzelmi függõséghez vezet, ami tönkreteszi viszonyukat és egészségüket. Ilyenkor mindkét fél hatalmas mennyiségû negatív információt, emóciót gyûjt össze, ami állandó stresszhelyzetek létrejöttét eredményezi. A ma embere általában képtelen felvenni a harcot ez ellen. A pszichikai szinten létrejött stressz képes bármilyen fiziológiai betegséget kiprovokálni. Tapasztalatból tudom, hogy a betegségek 80%-ának oka a stressz által létrejött megoldatlan konfliktusokban keresendõ.
Miután sok alkoholos függõségben lévõ emberrel foglalkoztam, mélyebben kezdett érdekelni a negatív függõség. Az alkoholisták családjában ez a probléma még tisztábban megfigyelhetõ. A család minden tagja állandó stresszállapotban van, amit az alkoholista kiszámíthatatlan viselkedése hoz létre. S ez a kiszámíthatatlanság általában agresszív. A család kénytelen a helyzethez adaptálódni, s valamilyen módon irányítani azt. A legnagyobb nehézség ilyenkor általában a házastárs vállát nyomja. S a feleség magára veszi ezt a terhet, mivel a család túlélése szempontjából erre van szükség. Ilyenkor a feleség függõségbe kerül férje betegségétõl, s teljesen megfeledkezik magáról. Az alkoholistának gyakorlatilag nem kell gondoskodnia magáról. Az ezzel járó gondot átruházza családjára, leginkább a feleségére. Ez kilátástalan helyzetet teremt mind az alkoholista, mind a családja számára.
Más szavakkal: a negatív függõség minden esetben romboló tényezõként hat a családra, az érzelmekre s a személyiségre is. Negatív függõségben az emberek nem élnek, hanem betegeskednek. Ezért úgy gondolom, hogy a negatív függõség egy betegség, méghozzá a maga nemében egyedülálló betegség, mert egyszerre két ember szenved tõle. Egyetlen gyógymódot látok csak meggyógyítására. Ha a negatív függõséget úgy határoztuk meg, mint egy másik emberre való teljes odafigyelést, s ezt negatív elõjellel láttuk el, akkor meg kell változtatnunk az elõjelet. Más szavakkal,: figyelmünket teljes tekintetben magunkra kell koncentrálnunk.
Minden ember egyéni, s mint egyéniség, megismételhetetlen. Azért jött ebbe a világba, hogy saját életét élje, nem pedig másét. Mint személyiség egyedülálló, s a saját fejlõdésének útját kell megtennie az elejétõl a végéig. A negatív függõségbõl kiszakadt egyén megkapja ezt a lehetõséget. A belsõ felszabadultságnak állapota jön létre, ami elengedhetetlen feltétele személyes fejlõdésének. Élete folyamán elõször a negatív függõség szituációjában magára figyel, s egyre jobban megismeri saját „én”-jét. Az ilyen önmegismerés a tudat kitágulásával jár, ami olyan fontosabb dolgok irányába tereli a figyelmet, mint az élet értelme, helyem a világban, miért vagyok, lelki szükségletek kielégítése. Azok az emberek, akik megszabadultak a negatív függõségtõl nem csak egészségesek lesznek, de maximálisan megvalósítanak mindent életük folyamán.
Egyidejûleg lehetõséget adnak a másik embernek az élethez, mert ha tovább gyámkodik fölötte, megfosztja magát is, és a másikat is saját sorsától. Nem szabad senkit megfosztani attól a jogától, hogy saját fejlõdési útján menjen végig. Még ennél is súlyosabb tett, ha megfosztunk valakit attól, hogy saját életét élje. Milyen félelmetesen hangzik: a negatív függõségben élõ emberek a mások életét élik. Csak az önértékelés érzésének megtalálása után lehet úgy segíteni másokon, hogy nem erõszakoljuk rájuk véleményünket. Megszûnik a másokkal szemben gyakorolt patológiás viselkedés. Nem lesz a manipulációknak objektuma. Úgy viszonyulnak a másik emberhez, mint szubjektumhoz, tiszteletben tartva hibáit, jogát saját sorsához, vagyis megkapja az önmegvalósítás lehetõségét. Tehát elég, ha az egyik fél megszakítja a negatív függõséget, mert ilyenkor a pozitív változások a másiknál is megjelennek.
Természetesen, félelmetesen hangzik, hogy megszakítani. Az ember idõvel hozzászokik a negatív függõséghez, de ez olyan, mint egy mentõöv.
Egyszer egy amerikai pszichoterapeuta szemináriumán vettem részt, ahol az egyik asszisztensnõ saját élményét mesélte el: „Egy napon váratlanul beteg lett a férjem. Mindent megtettem azért, hogy mielõbb felépüljön. Lestem minden gondolatát, tekintetét, kérését. Olyan törõdéssel halmoztam el, amirõl csak álmodni lehet. Mindezek ellenére megrázó dolgot vettem észre: férjem állapota napról napra romlott. Annyira sokkos állapotba kerültem, hogy még az orvosok is meglepõdtek ezen. Szerintük minden körülmény ideális volt a gyógyuláshoz. Azt hiszem, el is vesztettem volna így a férjem, ha egy szép napon nem döbbenek rá valamire. Megértettem, hogy mivel magamra vállaltam a teljes felelõséget férjem gyógyulásáért, magam lehetek a gyilkosa is, mivel megfosztom õt attól a lehetõségtõl, hogy saját életéért küzdjön. Másnaptól e felismerés gyökeresen megváltoztatta a viselkedésemet.
Férjem önállóan nyúlt a pohár víz után, önállóan vette be a gyógyszerét, s önállóan kelt fel az ágyából. Ennek köszönhetõen gyors javulás állt be egészségi állapotában.”
A hasonló helyzeteket általában a jóakarat szüli, de néha a pokolba vezetõ út is ezzel van kikövezve. Ha az emberek megértik ezt, akkor valódi megrázkódtatásban lesz részük. Mert ugyan azt gondolják, hogy hõsiesen cselekednek, feláldozzák magukat a mások javára, viszont az is kiderülhet, hogy õk csupán forrásai saját és mások megbetegedésének és szerencsétlenségének. Ez a megrázkódtatás ahhoz vezet, hogy az egyén tudatára ébred annak, hogy mennyire fontos az önértékelés minden helyzetben. S talán elõször életében - bátortalanul, s kissé ügyetlenül - így kezdi megformálni mondanivalóját: „Akkor érzem jól magam, ha a tengerparton pihenek, …ha rózsát kapok ajándékba, …ha egészségesnek érzem magam, …ha szeretem ezt a világot….”
Megvilágosodik, hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megteszünk a másik helyett. A szeretet, a másik ember jogainak tiszteletben tartása a sorsához, egyéniségéhez, s nem utolsósorban arra, hogy meggyógyuljon. Ebben az esetben megváltoznak a pszichológiai feltételek. A stresszhelyzetbõl átbillen normál állapotba, melyet teljes fizikai, szellemi és pszichológiai komfort jellemez. Ugyanakkor felvetõdhet egy kérdés: „Mi van a gyerek iránt érzett felelõsségérzettel?” Az én elméletem kicsit ellentmondásosnak tûnhet: szerintem a gyermeknevelés célja nem más, mint a szülõk önnevelése. Amikor a szülõk saját fejlõdésükkel foglalkoznak, nevelik a leghatásosabban gyermekeiket. Ilyenkor nem úgy viselkednek, mint azok a szülõk, akik saját elképzelésük szerint formálják, alakítják a gyermeket. Tiszteletben tartják a kis emberke jogait sorsa és az önmegvalósítása szempontjából. Ilyen viselkedéssel egy olyan pszichológiai helyzetet hoznak létre, amiben a gyermek egyénisége nagyobb teret kap a kibontakozásra. Mert bizony a felnõtt gyakran csak azzal van elfoglalva, hogy valamilyenné formálja a gyermeket, pedig igazság szerint azzal kellene többet törõdnie, hogyan formálja át és tökéletesítse önmagát. Az a feladatunk, hogy megértsük: a gyermekünk nem rossz. Egyszerûen csak nem olyan, amilyennek látni szeretnénk. Nem olyan, mint mi. Már ezzel az egy gondolattal létre lehet hozni a gyermek ideális fejlõdésének feltételeit.
Az alapja minden emberi kapcsolat harmonikus fejlõdésének: önmagunk felismerése. Ez egy másfajta kapcsolatnak a kialakítását jelenti. Szabaddá tesz, amikor tisztelni kezded egyéniségedet, s meglepõdve tapasztalod, hogy hozzájárul partnered személyes fejlõdéséhez is.
Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy amint befejezõdik a negatív függõségben élõ feleség törõdése, kiszolgálása az alkoholista férj iránt, amely idáig teljes biztonságot nyújtott neki, a meglepõdésbõl felocsúdó alkoholista hirtelen aggasztó félelmet érez további létével kapcsolatban. Ekkor jelenik meg elõször nála a józan életre való törekvés igénye. Azért, mert más választása nincs.
Írta: Viktoria Barcalkina
Fordította: Kun János |
