Jaeger egykor csodálatos múzeuma jelenleg kezdi csak kiheverni a berlini-fal leomlása elõtti évtizedek elhanyagolását. Az egyik galéria jelenleg is egy II. Világháborús bombázás nyomait viseli magán. Jaeger maga úgy fest, mintha most szabadult volna a börtönbõl. Ennek ellenére megmámorosodva mutogatja a nyugati látogatóknak a kincseket, melyek oly sokáig voltak elzárva a külvilág elõl. Ezen kincsek egyike a méltóságteljes Archaeopteryx. Én azonban nem miatta jöttem Jaeger látogatók által ostromlott múzeumába, hanem azért, hogy lássam kiállításának legnagyszerûbb példányát, a valaha talált leghatalmasabb dinoszauruszt a Brachiosauruszt.
 A madarak Késõ-Jura kori felbukkanásával egyidõben megjelentek a szárazföld valaha élt legnagyobb élõlényei. A szauropodák, ezek a hosszú-nyakú, négylábú, kisfejû növényevõk, melyekkel Kínában találkoztam. Megjelenésük új fejezetet nyitott a dinoszauruszok történetében. Ezek a szuperóriások teljes mértékben uralták a Késõ-Jura kori tájképet. A Brachiosaurusznak, ennek a 25 méter hosszú és 13 méter magas élõlénynek a csontváza két állat darabjait tartalmazza, melyeket 1909 és 1912 között szállítottak Afrikából a múzeumba. - Egész életemben védtem ezeket a dinoszauruszokat - mondja Jaeger. - 1984-ben az akkori kormány utasította a múzeumot, hogy szedjük darabjaira a Brachiosauruszt, hogy azt hajón el lehessen szállítani Japánba egy kiállításra. Minden erõmmel ellenkeztem. Megfenyegettek, inzultáltak, megbüntettek, aztán elszállították a csontokat. Most már nincs hatalmuk a kommunista vezetõknek, a dinoszauruszainkat pedig többé senki nem viheti el.
- A Brachiosaurusz – ecseteli - az egyetlen ismert szauropoda, melynek az elülsõ lábai hosszabbak a hátsóknál. Miért van ez így? A hosszú lábak talán arra szolgáltak, hogy az állat magasabbra tudja emelni a fejét annak érdekében, hogy a magasra növõ fák koronájában legelészni tudjon. Kanál alakú fogaik arra szolgáltak, hogy megragadják és letépjék a durva és ellenálló tûleveleket. Ezek a fogak teljesen különböznek más szauropodák pecek-szerû fogaitól: a Diplodocus fogaitól például. A Diplodocus, ami egy kisebb, de még mindig hatalmas növényevõ volt, szintén megtekinthetõ a múzeumban, egy teremben a Brachiosaurusokkal. Az õ fogai úgy tûnik alacsonyabban növõ fák, bokrok, vagy vizinövények puhább, lágyabb leveleinek legelészésére szolgáltak. - A szauropodáknak elég szigorú étrendjük volt - magyarázza Jaeger. - Fû és virágos növények még nem fejlõdtek ki akkoriban. Csak tûlevelûek, páfrányok, cikászpálmák álltak rendelkezésükre - nem a legkönnyebben emészthetõ dolgok az biztos. Másfelõl a dinoszauruszoknak még volt mit finomítani a rágás mûvészetén. A szauropodák a gyomrukban lévõ „õrlõkövekkel” oldották meg ezt a problámát. Nem messze az Új-mexikó-i Albuquerque-tõl Dave Gillette szaurupoda specialista és két kollégája, Wilson és Peggy Betchel kiraktak elém egy asztalra egy több mint száz sima kõbõl álló gyûjteményt. Ezek a kövek, ismert nevükön gyomorkavicsok, két rakásban hevertek nem messze. Mintegy 150 millió évvel ezelõtt ezeket a kavicsokat az egyik valaha ismert leghosszabb dinoszaurusz nyelte le. Ennek az állatnak a tudósok a Seismoszaurus (Mennydörgõ Gyík) nevet adták, mivel kisebb földrengést tudott okozni, amikor négy masszív lábán elindult egy kis sétára. 15 méteres kígyózó nyakával és 25 méteres farkával elérte a 40 méteres hosszúságot. Ezen méretek alapjául a gyomorkavicsok közelében talált különféle csontok szolgálnak.
A kavicsok mellesleg arra is utalnak, hogy a szauropodáknak izmos kamrák álltak rendelkezésre az étel szétzúzásához, csakúgy mint a madaraknak fog híján a zúza, mely segít a durvább élelem õrlésében. Sok madár kõporral tölti meg a zúzáját. A dinoszauruszok nagyobb köveket, szikladarabokat nyeltek le hasonló célból. A Seismosaurusoknak valószínûleg két õrlõkamrájuk is volt - egyik a nyelõcsõ végzõdésénél, a másik a gyomor és a vékonybél között. - Talán ez ölte meg az állatot - emel magasba Gillette egy grapefruit nagyságú gyomorkavicsot. - Megakadhatott a nyelõcsõben vagy a légcsõben. Egyes kövek akkorák mint egy barackmag, mások mint egy baseball-labda. Ez a kõ azonban szokatlanul nagy.
Gillette, jelenleg Utah állam paleontológusa, 1985-ben kezdett, az Új-Mexikó-i Természettudományi Múzeum vezetõjeként Seismosaurusok ásatásával foglalkozni. A csontok többségét már sikerült napvilágra hozni. Utah állam Provo Brigham Young egyetemén látható egy keresztcsont, egy 165 cm hosszú medence csontszerkezet része, mely még mindig részben homokkõbe ágyazódva fekszik. - A keresztcsont kiásása hat hónapot vett igénybe - mondja Gillette. - Körülbelül 1450 kg-t nyomott. Lassan több mint egy éve preparáljuk már. A csontot körülvevõ szikla olyan, mint a beton: naponta alig pár négyzetcentimétert tudunk csak felfedni. - Talán a geológiai idõszámítás lassú léptéke inspirálja a csont preparátorokat, de az biztos hogy náluk türelmesebb emberekkel még nem találkoztam. Finom mozdulataikkal, melyeket sokszor mikroszkóp segítségével hajtanak végre, s melyek akár egy mûvésznek is dicséretére válnának, szinte szemenként tisztogatják le az évmilliókat a csontokról. Sehol máshol nincs szükség annyi türelemre mint itt a BYU Földtudományi Múzeumában ahol több mint száz tonna óriási csont hever még mindig azokba a gipszöntvényekbe csomagolva, melyekbe a feltárásoknál helyezték õket. Húszasával raktározva pihennek az iskola focipályájának lelátói alatt. Legtöbbjük a nyugdíjba vonult, önmagát tanító múzeumvezetõ James "Dinoszaurusz Jim" Jensen hagyatéka, aki hosszú éveken keresztül végzett ásatásokat a Colorado-beli Dry Mesa kõbányában megdöbbentõ bizonyítékokat és adatokat szerezve a hatalmas szauropodák õsi életérõl. Jensen utódja, Wade Miller, mutat nekem egy csaknem három méter hosszú szauropoda vállcsontot, mely egy Jensen-által Supersaurusnak nevezett állathoz tartozott. Ez az élõlény egyes becslések szerint megközelítette a 17 méteres magasságot. Egy másik szauropoda lapockacsontja arra enged következtetni, hogy tulajdonosa több mint 18 méter magas és 33 méter hosszú volt. - Bámulatos hogy egyes állatok ilyen hatalmasra tudtak nõni: tízszer akkorára mint egy elefánt - mondja Gillette. - Mozdulatlan állapotban minden egyes csípõtoknak három elefánt súlyát kellett megtartania. Minden lehetõséget ki kellett haszálniuk étkezésre. Hogyha csordákban éltek, ahogy azt a szauropoda lábnyomok alapján vélni lehet, hatalmas élõhelypusztítást végezhettek.
 Hogy miért nõttek ilyen nagyra? - Válaszként a környezet hatásaira. - feleli Gillette.
Észak-Amerikában a Késõ-Jurában az éghajlat kezdett egyre szárazabbá válni, legalábbis néhány szakember ezt gondolja, s ezt kifejezetten száraz évszakok tették még elviselhetetlenebbé. Az állatok életmódja megváltozott, ha volt mit enniük felfaltak mindent, máskor meg éheztek, ami valószínûleg a szauropodák hosszú vándorlásaihoz vezetett. - Minél nagyobb vagy, annál többet tudsz enni - fejtegeti Gillette - és annál tovább bírod ki élelem nélkül. A nagy combok, farkak és nyakak kiváló zsírraktározó helyek. - Más tényezõk is szerepet játszottak azonban. A szauropodák valószínûleg hidegebb vérûek voltak, mint a késõbbi dinoszauruszok. Ha ez így volt, akkor egy szauropoda, még ha száz tonnásra nõtt volna is, csak annyi élelmet igényelt, mint két hat tonnás elefánt. Óriási lábaiknak köszönhetõen néhány szakember véleménye szerint, a súlyukhoz képest kevesebb energiát kellett használniuk vándorlás közben. Nagyobbnak maradni mint a ragadozók, szintén egy maghatározó tényezõ lehetett. Meg kell említeni azonban, hogy a Késõ-Jura kori ragadozók közül nem sok haladta meg a 3 tonnát - jóval kisebbek voltak mint a sokkal késõbb megjelenõ 7 tonnás Tyrannosaurus Rex. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy a ragadozók nem követték a növényevõk testméretének növekedését? Bob Bakkernek, a paleontológia talán legvitatottabb szószólójának, megvan a maga magyarázata erre a kérdésre. Bakkerrel a Wyoming állambeli Como Bluff-ban találkoztam, ott ahol a vadnyugati idõkben a két rivális keleti professzor, O.C. Marsh és Edward Cope, összecsapott egymással a dinoszauruszokról való eltérõ véleményeik miatt. - A dinoszaurusz csontok csakúgy fordultak ki egymás után itt a földbõl. - mondja Bakker ahogy haladunk a Marsh által létesített bányák között. Egyike a felszínre hozott dinoszauruszoknak az Allosaurus volt. Valójában a maradványt Cope emberei csenték el Marsh-ék orra elõl. Évtizedekkel késõbb ezt az állatot a Késõ-Jura kor legkiemelkedõbb ragadozójaként tartották számon. Képzeljenek el egy tíz méter hosszú, kétlábú, félig krokodil- félig oroszlánszerû ragadozót. Ehhez jön még egy hatalmas koponya és a cápa vérszomjas magatartása. Nos ez az Allosaurus.
Ma már a kietlen Como Bluff vidéke teljesen elhagyatott, nem lehet ott mást találni mint antilopokat, prérikutyákat és engem azon igyekezetemben, hogy lépést tartsak a hatalmasakat lépkedõ, hosszúhajú Bakkerral aki ismerõsként közlekedik ezen a területen, egy síbotot használva sétapálcaként. Bakker 1974 óta dolgozik az itteni hegyekben, néhány évvel azután után jött ide, hogy elõször terjesztette elõ azt az eretnek megállapítását, hogy az összes dinoszaurusz melegvérû volt. Késõbb azon vitatkozott, hogy a dinoszauruszokat ismeretlen betegségek pusztították ki, valamint táncoló szauropodákat ábrázoló rajzokat adatott ki. Rajzokat, melyeken akrobata módra ágaskodó dinoszauruszok voltak láthatók, melyek látványára több konzervatív tudós elvörösödni és dadogni volt csak képes.
Úgy látszik Bakker új ötleteket agyal ki amint lépked elõttem. Gyakran megáll, kölcsönkéri a tollam és a jegyzetfüzetem majd rajzolgatni kezd, hogy illusztrálja számomra a gondolatait. Felvázol egy hevenyészett Allosaurus koponyát. A fej hosszúkás, a száj teli borotvaéles fogakkal. - Ez az állkapocs a magyarázata miért nem nõttek nagyobbra az Allosaurusok - mondja. - Egyszerûen nem volt rá szükség. Az Allosaurus olyan szélesre volt képes nyitni a száját, hogy a teljes felsõ állkapcsát szinte egyetlen éles fogként tudta használni. Az állat mellesleg rendelkezett a dinoszauruszvilág leggyorsabban mûködõ nyakizmaival. Ezek az állatok ugyanazzal a módszerrel támadták meg a hatalmas szauropodákat, amivel a kardfogú tigrisek gyilkolták a mammutokat. Ez a módszer pedig abból állt, hogy a ragadozók nekiugrottak a zsákmánynak 20-szor, 30-szor, 40-szer ha kellett, és minden egyes alkalommal belehasítottak abba.
A nagyszerû szauropodák ideje lassan a végéhez közeledett - legalábbis az Észak-Amerikai kontinensen. Bakker Como Bluff-ot egyszerûen csak a dinoszauruszok élete delének kríziseként emlegeti. A szuperóriás szauropodák családjai egymás után tüntek el és haltak ki, velük együtt pedig kihaltak az Allosaurusok is. Kisebb szauropodák még megmaradtak más kontinenseken, sõt Dél-Amerikában ekkor élték virágkorukat. Egy ausztráliai Allosaurus maradvány mutatja például, hogy ott az állatok még kb. 20 millió évig éltek.
A következõ fontos geológiai idõszak, a Kréta-kor, 146 millió évvel ezelõtt kezdõdött és mintegy 65 millió évvel ezelõttig tartott. Ennek a periódnak a kezdetére egy Como Bluff-i képzõdmény, a Breakfast Bench utal. Ennek puha, agyagos talaján kapaszkodunk most felfele. Tavaly nyáron Bakker társai egy apatoszauruszt találtak itt. Bernice becenévre keresztelve ez a hatalmas szauropoda csak egy maradvány az óriások idejébõl. Breakfest Bench többnyire kisebb állatok maradványait tartalmazza: teknõsökét, békákét és egy parányi dinoszauruszét, amit Bakker Drinker-nek keresztelt el az egyik elsõ dinoszauruszkutató Edward Cope középsõ neve alapján. A mindössze 60 centi hosszú és 9 kg súlyú Drinker-nek fantasztikusan összetett levélvágó fogazata volt és méretéhez képest hatalmas lábai, melyek teljes mértékben alkalmazkodtak a vizenyõs talajon való mászkáláshoz. Egyes Drinker csecsemõ csontok, melyek a valaha talált legkisebb dinoszaurusz csontok közé tartoznak, csupán galambnagyságúak.
- Ezekbõl a kisméretû dinoszauruszokból találtunk egy rakásra valót - mondja Bakker. - Nagyon különös lehetett az a világ. A gigantikus dinoszauruszok helyét kisebb termetûek vették át. Többé már nem õk voltak a teremtés koronái. Újra eljött az az idõ, amikor a dinoszauruszok más állatok, például egy krokodil vagy egy nagyobb hal prédájává válhattak.
Mi okozta ezt az életközépi válságot az Észak-amerikai kontinensen? Bakker véleménye szerint a Drinker-nek nagy szerepe volt ebben a folyamatban. Bizonyos idõközönként a tengerszint magassága csökkent, hidakat teremtve ezáltal Ázsia és Észak-Amerika között. - Az állatok egyik helyrõl a másikra vonultak, különféle kártevõket és járványokat hurcolva magukkal. - ecseteli Bakker. - A Drinker például betegségeket terjesztett. Talán ezek egyike fertõzte meg a dinoszauruszokat, akik már minden bizonnyal amúgy is valami, szintén behozott, betegségtõl gyengélkedtek. A planéta változása azonban valószínûleg még drasztikusabb hatással volt az élõlényekre. A kontinensek egyre jobban széttöredeztek. Az északi és déli földtömegek szétváltak, és az egyenlítõ mentén egy hatalmas, tengeri csatornát alakítottak ki. A Jura korra jellemzõ, mérsékelten száraz tájrendszerek eltûntek. Az éghajlat forró és párás lett.
 A Krétában, ahogy a gigantikus szauropodák eltûntek, a dinoszauruszoknak más fajtái, a madárcsípõjû, növényevõ ornithischiánok, váltak a szárazföld domináns élõlényeivé. A Késõ-Kréta-ra ezeknek az állatoknak egész hordái, melyek között különféle kacsa-csõrû dinoszauruszokat és rinocéroszféléket találhatunk, vonultak Észak-Amerika nyugati részein keresztül. Miért éppen az ornithischiánok? Talán azért, mert õk hatékonyabb módszereket fejlesztettek ki a táplálkozásra. Egyik jellemzõ képviselõjük, az Iguandon, nagyon jól illusztrál egy fontos újítást.
Az Iguandon nevét 1825-ben kapta, az egyik elsõként felfedezett dinoszaurusz volt. Egy, az állatról készített, modell, amit 1854-ben szerkesztettek Londonban egy a Crystal Pallace-ban tartott kiállítás számára, segített abban, hogy a világ elsõ ízben felfigyeljen a dinoszauruszokra. A modell napjainkban is egy, a Christal Pallace Park-ban lévõ, kis tó közepén lévõ szigetrõl lesi az arrajárókat, de ez a modell anatómiailag egy inkorrekt változata a történelem elõtti idõk állatának. Az orrán lévõ szarv például kiváló példája ennek a téves ábrázolásnak. Ma már tudjuk, hogy ez a szarv valójában egy tõrszerû tüske volt az állat mellsõ végtagján. Az Iguandonoknak mellesleg csõrük is volt, mely segítette õket a táplálék megszerzéséban és elfogyasztásában. Mindezek mellett azonban a legjelentõsebb változás az állatok állkapcsában figyelhetõ meg. Az Iguandonok ugyanis képesek voltak fogsoraikat, melyek sûrû fogakból álltak, úgy forgatni, hogy azok mintegy õrlõgépként funkcionáltak. Ezáltal az Iguandonok elsajátították a rágás mûvészetét. A Kréta-kor feltárja egy másik, szintén jelentõs újítását a dinoszauruszoknak. Ez a felfedezés 1985-ben látott napvilágot, amikor a Bill Clements ( a berkeleyi Kaliforniai Egyetemrõl ) és Carole Allison ( az Alaszkai Egyetemrõl ) által vezetett csoport nagyszámú Kréta-korabeli dinoszaurusz csontokat talált és jelentett az alaszkai North Slope vidékérõl. A felfedezés bámulatos volt. Annak ellenére hogy a Kréta-kor jóval melegebb volt mint a jelenlegi éghajlat, a sarkvidéki területek még így is hidegek maradtak a dinoszauruszok számára. Míg az állandó nyári napfény a növényzet rohamos növekedését, fejlõdését eredményezte volna, a hosszú téli éjszakák arra kényszerítették volna a növényevõket, különösképpen ha azok hidegvérûek voltak, hogy téli álmot aludjanak, vagy elvándoroljanak. Mindkét viselkedés elég megdöbbentõ lenne. Ennek ellenére már 15 különbözõ helyen találtak sarkvidéki dinoszaurusz maradványokat. Az egyik legérdekesebb sarkvidéki maradványra nemrég bukkantak a viharvert dél-ausztráliai partok mentén. - 106 millió évvel ezelõtt ezek a sziklák még 35-40 fokkal délebbre voltak, a Déli-sarkkör-ön belül. - Mondja Tom Rich, a melbourne-i Viktória Múzeum egyik paleontológusa. - Az átlagos évi hõmérséklet fagypont körül volt ezen a vidéken.
Lassan ereszkedünk alá, itt-ott kötelet is használva, a meredek és ingoványos, 100 méter hosszú lejtõn. Alattunk egy öböl fekszik, amit Rich csak Dinoszaurusz Öbölnek nevez, noha bevallja, hogy az itteni sziklákban kevesebb dinoszaurusz található, mint bármely jelentõsebb ásatáson a világon. Senki sem bajlódna azzal, hogy ezekben a betonkemény sziklákban ásatásokat végezzen, ha az ausztráliai dinoszauruszok nem lennének annyira ritkák.
Rich és felesége (Patricia Vickers-Ric a Monash Egyetem paleontológusa) hét éve vezeti a bányászati és ásatási expedíciókat ezen a környéken a National Geographic Society támogatásával. A szikla itt olyan kemény, hogy sokszor csak robbantással tudják azt megbontani. Ezután csákányok és vésõk segítségével jutnak el oda, ahol a maradványok beágyazódtak a sziklába. Behatolunk az egyik ilyen robbantott vájatba és egy valamikori folyó medrében találjuk magunkat. Rich a szürke iszappadlóra mutat. - Ezen a helyen Leaellynasaurat találtunk - mondja, utalván egy csirke nagyságú ornithischiánra amit a lányuk után neveztek el, aki mellesleg szintén egy lelkes maradványkutató. - Pontosabban találtunk itt egy végtagot, néhány csigolyát és egy koponyát üregekkel, amelyek nagyméretû optikai lebenyekre utalnak. - Ezek az optikai lebenyek a vizuális információk feldolgozásáért felelõsek az agyban. Rich véleménye szerint ezek azt sugallják, hogy a Leaellynasaura-nal kifejlõdött az éjszakai látás, alkalmazkodva a sarkvidéki élethez. - A dinoszauruszok ezen a vidéken képesek voltak a sötét, havas idõszakokban is tájékozódni. - mondja. - Az itt élõ állatok nem aludtak téli álmot. Szerintem igenis aktívak voltak akkor is, amikor nagyon hideg volt. Elõfordulhat, hogy ezek a dinoszauruszok melegvérû állatok voltak.
A Kréta-kor folyamán a dinoszauruszok egymáshoz való viszonya is sokat fejlõdött. A feltevéseket alátámasztó bizonyítékok a dél-kóreai tengerpart egy varázslatos szakaszán, az úgynevezett Samchonpo vagy másnéven "háromezer öböl" vidékén, találhatók. Ezen a helyen, a megkövesedett iszapba ágyazódva találjuk a világ egyik leggazdagabb dinoszaurusz-lábnyom lelõhelyét. - Egész nap sétálgathatsz a parton anélkül, hogy kifogynál a lábnyomokból - mondja Martin Lockley, a denveri Colorado Egyetem paleontológusa. Lockley, aki egyébként dinoszaurusz-lábnyom specialista, a kóreai kollégák meghívására érkezett ide. Egy közelgõ tájfun moraja tölti be a levegõt és elhomályosítja a part-menti sziklás szigeteket. A gongyong balzaguk, magyarul dinoszaurusz lábnyomok, általában túristák tömegeit vonzzák ide. Ma azonban csupán néhány család meg egy-két iskolás csoport sétálgat a Kréta-beli iszapsíkon. Megállunk, hogy szemrevételezzünk néhány lábnyomot. - Ezek felnõtt iguandonokhoz tartoznak. - mondja Lockley. - Egy csorda vonult itt keresztül négyes vagy ötös sorban, egyik a másik után, mint valami katonai alakulat. - Nem messze egy ismeretlen, háromujjú theropoda futás közben hagyott nyomait találjuk. Aztán az õsi iszap egy kaotikus részéhez érünk. A terep körös-körül úgy néz ki mint egy letaposott cirkuszi porond, telis-tele szauropoda lábnyomokkal: egy újabb bizonyíték arra, hogy, noha ez a tiszteletreméltó család csaknem teljesen eltûnt az észak-amerikai kontinensrõl a Krétában, más kontinenseken még tovább fennmaradtak. Ezek a lábnyomok azonban ennél sokkal többet árulnak el.
Lockley elõvesz egy mérõszalagot és az egyik lábnyom mellé térdel. - Hátsó láb: 20cm hosszú, 14 cm széles. - jegyzi le. -Mellsõ láb 15 cm hosszú és 10 cm széles. A lépés hossza 35 cm. - Lockley számolgat egy darabig. - A méretek alapján az állat marmagassága olyan 1 méter lehetett. Ez a dinoszaurusz akkora volt, mint egy nagytermetû kutya hosszú nyakkal és farokkal. Valami amit egy háziállat tenyésztésben lehetne mutogatni. Ez egy igazán kicsi szauropoda. Valószínûleg egy fiatal állat hagyta ezeket a nyomokat.
 A talaj körülöttünk össze-visza van tapodva hasonló, kicsi lábnyomokkal. Ezek alapján Lockley-nek legalább száz különbözõ állatot sikerült azonosítania. A méretekbõl arra a következtetésre jutott, hogy a nyomokat hagyó állatok életük elsõ évében jártak. - Az óvoda szó lenne a legjobb kifejezés erre a helyre. - mondja. - Az állatok itt nincsenek messze a kolóniától. Csak úgy kóvályognak ide-oda. Talán csak táplálékot keresnek, hogy egy kis súlyt szedjenek fel.
Megpróbálom elképzelni ezt a fiatalokból álló állatkolóniát egy õsi tó köré csoportosulva és eszembe jutnak azok a varjútelepek, amelyeket korábban láttam. Ami itt történt, nyilvánvaló bizonyítéka, hogy a dinoszauruszok, csakúgy mint a madarak, különleges szülõi gondoskodással bántak kicsinyeikkel. Ez a megállapítás még jobban megerõsödött a montanai felfedezés után. Jack Horner, a Bozeman-ban lévõ Montana Állami Egyetem Sziklás-hegység Múzeumának munkatársa, ugyanis bizonyítékokat talált a hadroszauruszok egy új fajának szülõi magatartására. Ezek az állatok, hosszúra nyúlt orruk miatt a kacsacsõrû dinoszauruszok családjába tartoznak. Az iguandonok leszármazottaiként a kacsacsõrüek váltak a legjellegzetesebb dinoszauruszaivá a Késõ-Kréta kor Észak-Amerikájának. Horner és kollégája, Bob Makela Maiasaura-nak nevezte el ezt az új fajt ami görögül annyit jelent: "jó anyagyík." - Rengeteg bébiállkapcsunk van. - mondja Horner, miközben a csapata álltal Maiasaura csontokkal megtöltött fiókokban pakolászik, melyekben már kikelt és még embrióállapotban lévõ maradványok találhatók. Ezek az állatok 75 millió évvel ezelõtt éltek, akkor amikor a Sziklás-hegység még születõben volt és amikor a földet uraló tengerek szintje még olyan magas volt, hogy egy szárazföldi óceán szétválasztotta Észak-Amerikát. A magasabban fekvõ területekrõl ebbe az óceánba folyt a folyók vize. Horner csapata ezeken az õskori területeken találta a Maiasaura bébiket. A történet 1987-ben kezdõdött amikor Horner és Makela hardoszaurusz csecsemõcsontokat fedezett fel egy nyugat-montanai, köveket árusító boltban. Abban az idõben még nagyon kevés dinoszaurusz csecsemõcsontot találtak. Az 1920-as évekban dinoszaurusz fészkeket és tojásokat találtak Mongóliában, a tudósok azonban hosszú idõn keresztül azt gondolták, hogy ezek az õskori hatalmas gyíkok, a modern hüllõkhöz hasonlóan, magukra hagyták csemetéiket a tojásból való kikelés után. Ma már tudjuk, hogy a krokodilok védik és óvják a fészküket és a kicsinyeiket, 1978-ban azonban még a leghalványabb bizonyíték sem volt arra, hogy a dinoszauruszok gondoskodó szülõk lennének.
Horner felkereste azt a helyet, egy csupasz, sziklás területen lévõ pusztuló, kisterületû legelõt, ahol a boltbeli dínó csecsemõ csontjait találták. Csapata segítségével felfedezett egy óriási, tál alakú fészket melyben 15, darabonként egy méter hosszúságú csecsemõt és rengeteg széttört tojáshéjat találtak. A darabokra tört tojáshéjak arra utaltak, hogy a csecsemõ dinoszauruszok a fészek közelében maradtak, idõrõl-idõre rátaposva a héjakra. Aztán elkezdõdött a detektívmunka.
Hogyan pusztultak el a csecsemõk? Lehetséges, hogy valamilyen betegség végzett velük. Esetleg éhenhaltak. A fogaik állapota azt mutatta, hogy használták õket, tehát valamennyi ideig biztosan táplálkoztak. Ennek tükrében tévedés lenne-e azt feltételezni, hogy 15 fiatal és éhes hadroszaurusz elhagyja a fészkét élelmet keresni? Valószínüleg az, hogyha azt vesszük, hogy a fiatal dinoszauruszokat egy szülõ etette, aki ezesetben késõbb elpusztult.
- Egy csecsemõkorú növényevõ nem elég talpraesett, életerõs és vad ahhoz, hogy egyedül életben maradjon - mondja Horner. - Ez a gondolat helytálló lehetett: a fiatal állatok a fészekben maradtak a szülõk gondoskodása alatt. Elég megdöbbentõ egy gondolat, nemde?
1981-re Horner és csapata már nyolc fészket talált. A fészkek hét és fél méterre voltak egymástól. Ez egy felnõtt Maiasaura átlagos hossza. Ez a távolság - csakúgy mint sok madárcsapatnál ahol a fészkek egymástól csípkedési távolságra vannak - elegendõ teret nyújtott a felnõtt állatnak manõverezésre, miközben a kolónia együttartását is biztosította. Végül Horner csapata 14 Maiasaura fészket talált, 42 tojást és 31 csecsemõt.
Mindeközben egy közeli lelõhelyen a csapat talált másfajta dinoszaurusz tojásokat is. Az új lelõhely, melynek a Tojás-hegy nevet adták, egy sziget, vagy félsziget lehetett egy sekélyvizû tóban. A tojások spirál alakban voltak elrendezve a fészkekben. Ezeket a tojásokat a mára már azonosított Orodromeus elnevezésû hypsilophodon rakta. A fészkek rendezettsége alapján Horner úgy véli, hogy a szülõk gondozták utódaikat. Az azonban világosan látszott, hogy az Orodromeus kevésbé volt figyelmes, mint a "jó anya" Maiasaura. A csapat ugyanis nem talált egyetlen széttört tojáshéjat sem a fészkek körül ami arra utal, hogy a bébi dinoszauruszok nem maradtak a fészeknél, összetaposva annak környékét. Õk valószínûleg jobban fel voltak készülve az élet viszontagságaira, képesek voltak gondoskodni magukról. Itt a Tojás-hegynél a kutatók több rétegnyi fészket is találtak, az állatok tehát évrõl-évre visszajártak ide lerakni és kikölteni a tojásaikat.
Egy újabb lelõhelyen Horner talált egy 19 tojásból álló fészket, mindegyik tojásban egy-egy még nem teljesen kifejlõdött embrióval. Ezek az embriók, a bébikkel együtt, segítenek Hornernek megadni a választ arra a kérdésre, hogy milyen gyorsan is nõnek a dinoszauruszok. A megállapított növekedési ütem jóval gyorsabb, mint a mai modern hidegvérû állatoknál. Ez a tény azt a megállapítást támasztja alá, hogy a dinoszauruszoknál ebben az idõben már kifejlõdött egy melegvérû metabolizmus.
Horner egy másik érdekes témában is keres válaszokat, amit õ csak "aranyosság" kérdés-nek nevez. - Egy madár-, vagy emlõs bébit könnyû felismerni - mondja. - Õk aranyosak. A kígyó és gyík utódok már nem annyira; õk pont úgy néznek ki mint a felnõttek, csak éppen kisebbek.
A bébi dinoszauruszok azonban szintén aranyosak - nagy szemeik, rövid orruk, kifejletlen szarvuk, vagy tarajuk van. - Kiváncsi volnék vajon nem ezek a jellegzetességek váltották-e ki a szülõk gondoskodását, hasonlóan ahhoz, mint amikor mi látunk egy csecsemõt, egy kiskutyát vagy egy kismacskát és rögtön gondoskodni akarunk róla.
A szülõi gondoskodáson kívül a késõ Kréta kori dinoszauruszok már csordaszellemet is teljesen kifejlesztették. 1984-ben Horner csapata egy csonttemetõt talált, legalább tízezer, a Szent Helen hegyhéhez hasonló vulkánkitörésben elpusztult, maiasaurus tetemével. Nemrégiben felfedeztek egy új, badrosaurus költõhelyet is, amely kb. 400 méter széles és 3 kilométer hosszú.
 Egyéb, a dinoszauruszok csordásodását alátámasztó, korábbi bizonyítékot a kanadai Alberta Dinoszaurusz Nemzeti Parkjában találunk.
- Ez volt az elsõ lelet, amely egy dinoszaurusz csorda pusztulását mutatta. – állítja Philip Currie az albertai Tyrell Királyi Paleontológiai Múzeum alkalmazottja. Darren Tanke és Gilles Danis nevû társaival bebarangoltunk még egy repedezett felszínû, dimbes-dombos fennsíkot. Az õshüllõk idejében ez a park egy buja, meleg, parti mocsár volt. Currie szerint a dinoszauruszok akkkoriban a virágkorukat élték. Több, mint 35 fajuk élt akkoriban errefelé.
Ez a türanniszok, a húsevõ állatok családjának idõszaka volt. Ezek a Tyrannosaurus Rexben teljesedtek ki. A táj leginkább a mai, Észak-Afrikában fekvõ Serengeti Parkhoz hasonlíhatott, csak a páratartalma volt magasabb. Abban is kkülönbözött, hogy akkor még nem volt fû. Viszont voltak virágos növények és zárvatermõk. A gyorsan növõ, magokkal szaporodó növények új élélemforrást jelentettek. A vizililiomok, magnólia bokrok és szikomorfák biztosan sokat jelentettek egy ilyen változatos állatállomány táplálásában.
A bölénycsorda szerûen elrendezõdött kacsacsõrû állatok között boldogan szökdécseltek más fajok képviselõi, mint például a ceratopszok, amelyek a folyópartok mentén bóklásztak, sõt, melegebb napokon talán még a sárba is belehempededtek. Az idilli békét azonban bármelyik percben megtörhette a vidék ragadozójának támadó üvöltése és a menekülõ kacsacsõrûek visongása.
Albertának ez a része valószínûleg egy gyülekezõ, telelõ hely volt az Alaszkában élõ dinoszauruszok számára. Földjét ma barna csontdarabok borítják, amelyek a talajból, vagy az eróziótól letöredezett domboldalakból kandikálnak elõ. Tanke felemel egy tyrannosaurus fogat. – Kíváncsi vagyok mi mindent élhetett ez át.- mondja. A következõ néhány percben még 20 darab ilyen fogat találtunk.
- Mint a legtöbb dinoszaurusznak, a tyrannosaurusnak is állandóan kihullottak a fogai evés közben, hogy aztán újak nõjenek neki. – tájékoztat Currie.
Közben egy hajdani dínó bankett ( vagy valami efféle ) felé tartottunk, ahol Currie és kollegái körülbelül 80 Centrosaurust ástak már ki, ami leginkább a triceratopszhoz hasonló.
- Olyan, mintha egy katasztrófa történt volna itt. Arra gondolunk, hogy talán egy csorda megpróbált átkelni egy folyón áradás közben. Mi tagadás, ezek az állatok nem voltak túl eszesek.
- Az a sok húspedig odavonzotta a ragadozókat. Rengeteg kihullott fogat és csontokat találtunk, amelyeken fognyomok láthatók. Sok a törött csont, és vannak olyanok is, amelyek a sárba nyomódtak. Valószínûleg beletaposták õket.
A fognyomok többnyire a tyrannosaurustól származtak, bár a dögeltakarítás nem volt igazán a 13 méter hosszú, a paleontológusok által T-rexnek becézett faj kedvelt táplálkozási stílusa.
- Az állkapcsuk valóságos gyilkoló gépezet volt. – magyarázza Currie. – A fogaik hús és csont átharapására alakultak ki. A T-rex minden egyes porcikája üldözésre és gyilkolásra termett. A végtagjai elárulják, hogy sokkal gyorsabban tudott mozogni, mint egyes mai ragadozók.
- Mivel nagy feje volt, máshol kellett csökkentenie az elõre nehezedõ súlyt. Ezért voltak a mellsõ végtagjai aránylag kicsik. Méretük ellenére ezek sem voltak haszontalanok: fel tudtak emelni 260 kilót. A karmai pedig elég masszívak voltak, hogy ezt a súlyt meg is tartsák.
A múzeumban Currie egy nemrégiben talált leletet mutat nekem: egy T-rex koponyát, amit fekete szépségnek hívnak, mert ébenszínû patina borítja. Ez volt az elsõ teljes koponya ettõl a fajtól. Valójában évtizedeken át összesen csak 3 teljes T-rex csontvázat ismertünk.
- Ironikus, hogy a legjobban ismert dinoszauruszt tanulmányozták a legkevésbé. – mondja Currie. – Ez manapság már megváltozóban van. Az utóbbi években még hét T-rex csontvázat találtak.
1992 májusában bukkantak rá a legjobb állapotban megmaradt tyrannosaurusra, amit Sue-nak neveztek el a leletkutató Sue Hendrickson után, aki megtalálta. Ez a felfedezés óriási felháborodást váltott ki, mikor szövetségi ügynökök kezébe került Dél-Dakotában. Sue-t a Black Hills Intézet gyûjtõi ásták ki Rapid City közelében és azt suttogták, hogy megér néhány millió dollárt. A paleontológusok állítják, hogy ezt az árat egy múzeum sem lett volna képes kifizetni. A valódi értéke abban rejlik, hogy mi újat tud mondani a tudomány számára. A The Seyenne River Sioux törzs is magáénak követeli Sue-t, mivel az õ rezervátumuk területén találták, még akkor is, ha a kérdéses terület történetesen egy magán farm. Az intézet állítja, hogy a farm tulajdonosát megfizette, hogy a lelet õket illesse. Világos, hogy Sue sorsát a Homo Sapiens találmánya, a pereskedés dönti majd el.
A T-rexek és más dinoszauruszok sorsának ellentmondásosságát a Dakota hegység õrzi. Ott és a Montana hegységben is találunk olyan ritka sziklaformációkat, amelyekbõl csak kevés van a Földön. Ezek különlegessége, hogy részletekbe menõen megõrizték az õsállatok életének utolsó két millió évét. A Hell Creeknek nevezett alakzat egy vékony rétegben iridiumot tartalmaz. Ez az anyag nagyon ritka a Földön, nagyrészt aszteroidákban található. Hasonló lerakódásokat találhatunk a bolygó talajában 65 millió évvel ezelõttrõl, szerte a világon. A tudósok többsége ma már elfogadja ezt a jelenséget egy iszonyatos méretû, a Kréta kor vége felé bekövetkezett, földön kívülrõl érkezõ becsapódás meggyõzõ bizonyítékaként.
Nemrégiben egy hatalmas, 65 millió évve ez elõtt keletkezett, 177 kilométer átmérõjû krátert fedeztek fel Mexikóban, a Yucatan félszigeten. Don Lofgren és Kevin Padilan paleontológusok társaságában látogattam el a Hell Creek alakzathoz. Lofgren mindent megtett, hogy kidolgozza a gyorsan erodáló dinoszaurusz temetõ hely térképét. Egy elhagyott montanai elágazásnál találkozott velem és elvezetett arra a helyre, ahol a csoportja éppen egy hosszú szarvú Triceratops koponyáját hozta felszínre.
A lelet körülbelül 2 méterrel fekszik lejjebb az iridium rétegnél. Lofgren szerint ekkora földréteg talán néhány száz év alatt rakódik le, de az is lehet, hogy egy millió alatt. Senki sem tudja pontosan. És ez csak egy a dinoszauruszok eltûnésést övezõ bizonytalanságok közül. Néhány kutató szerint már kipusztultak a meteorbecsapódás idejére, mások pedig úgy gondolják, hogy egy becsapódás helyett inkább meteor esõ bombázta a földet, ami néhány millió év alatt legyengítette az ökoszisztémát.
- A dinoszauruszok már kezdettõl fogva, folyamatosan pusztultak. – állítja Padilan miközben munkatársai a Triceratops koponyáját tisztogatják. – Miért csak a madarak fejlesztettek ki új fajokat ezidáig? Szerintem azért, mert nem boldogultak tovább. Több tényezõ is közre játszhatott ebben. A Közép-Kontinentális tenger kezdett kiszáradni, az idõjárás szélsõségesebb lett, nagyobb téli hidegekkel és új növényfajok húzódtak le északról. A dinoszauruszoknak megfelelõ életterek lecsökkentek és foltokat alkottak. Ugyanez a helyzet ma az elefántok esetében. Így az õsállatok élete korlátok közé szorult és a környezetük egy idõ után már nem tudta ellátni õket.
Mások nem értenek egyet azzal a nézettel, hogy a dinoszauruszok napja már leáldozóban volt a Kréta kor végén. Peter Sheeban a Millwaukee Public Museumból és David Fastovsky a Rhode Island Egyetemrõl nemrégiben apró karcolások ezreit analizálta különbözõ dinoszaurusz csontokon, amelyeket három nyár alatt gyûjtöttek össze Hell Creeknél. Õk úgy hiszik, hogy a dinoszauruszok mindvégig fénykorukat élték.
Ugyanakkor nehezen cáfolható bizonyítékokat mutattak az aszteroida becsapódásokra szárazföldi növények és fényfüggõ tengeri planktonok leletein.
- A növényi maradványok pontosan olyan jeleket mutatnak, amelyeket egy sötét, kormos felhõ okozhatott egy becsapódás után. – magyarázza Sheeban – Ha pedig egy ilyen katasztrófa megsemmisíti a növényeket, elõször a növényevõk pusztulnak el, aztán a húsevõk, amiket a növényevõk táplálnak.
Szerinte az élõ növényektõl legkevésbé függõ állatok az apró emlõsök voltak, amelyek lárvákat ettek. Azok pedig elpusztult növényi részekkel táplálkoztak.
Természetesen ezek után az emlõsök töltötték be a dinoszauruszok megüresedett helyét. Ma az emlõsök azok, akiknek megadatott a lehetõség, hogy vitatkozzanak réges-rég eltávozott riválisaik életérõl és haláláról.
Írta: Rick Gore
Fotók: Louise Psihoyos
Festmények: John Gurche
Fordította: Kálvin Krisztina és J. D.
|
