|
- Milyen lelki folyamatok vezethetnek a középéleti válsághoz?
A folyamat oka a változás. Ha létezne olyan ember, akiben és aki körül hosszú idõn át semmi sem változik, akkor hamarosan megszûnnének benne a lelki folyamatok. Itt nem azokra az ingermegvonásos helyzetekre gondolok, amilyen a csendfürdõ, vagy meditáció, mivel ezekben az esetekben az jelenti a jelentõs változást, hogy az addigi tevékenységhez képest kivonjuk magunkat a világ külsõ hatásai alól. A középéletre vonatkozóan ki nem hallott volna az „árva a ház” - szindrómáról, és ez épp a középéletre jellemzõen 40-50 éves kor körül következik be, hiszen a gyerekek „kirepülnek a fészekbõl”. Megszûnik az az idõbeosztást, célokat, gondolatokat, tetteket meghatározó fontos tényezõ, amit a gyerek jelent. A helyén ûr támad, ami teljesen törvényszerû, a kérdés viszont az, hogy mindez mennyi ideig tart. Amikor valakinek nincs részletes és konkrét programja arra az esetre, hogy mit tesz majd, hogyan és milyen tevékenységgel rendezi be nemcsak a dolgos nappalait, hanem az estéit és szabadnapjait is, az elhúzódó válságra számíthat. Tüneteit tekintve olyan érzés mintha meghalt volna egy kedves, közeli hozzátartozó. Különösen igaz ez olyan anyák esetében, akik kizárólag a gyerekekre áldozták és tették fel életüket, és így feleslegesnek érzik magukat. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a 18-20 éves fiatalok konkrét elképzelésekkel rendelkeznek az életükkel kapcsolatban, de ezek a tervek csak a gyerekek felneveléséig tartanak. Meggyõzõdésem, hogy a középkornál fellépõ betegségekért vagy azok súlyosságáért legalább oly mértékben felelõs a gyerekek felnevelése utáni idõszakra szóló tervek hiánya, mint a genetikus háttér. Olyan ez, mintha testi és lelki energiahiány lépne fel. Biológiai szinten a szervezet öngyógyító, de a saját magát megújító folyamatai nem mûködnek megfelelõen, és ez önmagában is betegséghez vezet, majd a pszichés energiahiány depresszióként jelentkezik.
- Felismerhetõ-e a szülõ túlzott ragaszkodása a gyerek számára?
Igen. Nem egy olyan esetet tapasztaltam, ahol egy vagy több gyerek a családban tudattalanul vállalja a problémás, a tehetetlen, a beilleszkedni nem tudó, önállótlan szerepét, csak hogy ne kelljen a szülõknek, fõleg az anyának egyedül maradnia, és szembesülnie például tartalmatlanná vált házasságával. Sok férfi azért teszi sorozatosan tönkre a kapcsolatait, hogy legyen a mamának egy-egy csalódás után kit dédelgetni, vigasztalni. Vigyázat! Erre az egész életet el lehet pazarolni, de nem kötelezõ!
- A belsõ biológiai változások erõsíthetik-e a jelenség kialakulását?
Úgy látom, hogy minden külsõ és belsõ környezetben hirtelen létrejött változás krízishez vezet. A változó kor is legtöbbször így okoz gondot, és nem vagy elsõsorban nem fizikai szinten. Tehát túl gyors a változás. Igaz, hogy a nõi hormonok termelésének csökkenése hajlamossá tesz minket a ráncosodásra, de az is igaz, hogy éppen emiatt lehetõségünk nyílik arra, hogy a következõ 40-50 évre újraalkossuk önmagunkat. Fel kell azt is ismernünk, hogy felelõsek vagyunk a metakommunikációért is, ami annyit jelent, hogy mosolyogjunk minél többet, és ha csak lehet.
- Jellemzõ a válság mindkét nemre, és vannak-e külsõ fizikai jelei?
Valóban igaz a férfiakra és a nõkre egyaránt. Viszont el kell mondanom, hogy mi nõk a génjeinkért nem, de a tiszta ápolt külsõnkért felelõsek vagyunk. A változó kor külsõ jeleit tekintve tanácsolom, hogy aki csak teheti szerezzen be egy akkora tükröt, amiben tetõtõl talpig látja magát. A tükör segítségével havonta egyszerû, amikor egyedül vagyunk, nézzük meg magunkat ruhátlanul, mintegy „leltározva”. Bármilyen is a külsõnk ne essünk pánikba! Ha látjuk, amit látunk, képesek vagyunk azt is tudni, hogy mi a teendõ.
- Van-e összefüggés az egyén eredménytelensége, sorozatos kudarcélménye és a már kialakult krízis között.
Az összefüggés egyértelmû, de az eredménytelenségért is legalább annyit kell tenni, küzdeni, mint az eredményességért. Ahogy a kérdésben is elhangzott sorozatos a kudarcélmény, tehát régóta létezõ. Ezt a tényt most végre ráfoghatjuk az életkorra (amin ugye nem lehet változtatni). Amennyiben szerintünk a kudarcnak az életkor azoka, fel kell tennünk magunknak a kérdést - vajon akkor a többi idõszakban valóban sikeresek voltunk? Erre a lelke mélyén mindenki tudja a választ. Amennyiben a válasz igen, akkor itt az ideje valami újat kezdeni, ha a válasz nemleges, akkor õszintén érdemes végignézni, hogy mi a teendõ. A változásokkal együtt járó hormonális okok sem lényegtelenek, és ezek is képesek befolyásolni hangulatunkat. Biztosan nem mindegy, hogy gyászkeretbe vagy rózsaszínben látjuk a világot. Javasolnám, hogy a fontos döntéseket ne a "szélsõ" állapotban hozzuk meg. Sõt tekintsük kötelességünknek a családunkat értesíteni arról, hogy ma nagyon rossz kedvem van, és szeretnék egy kicsit visszavonulni.
- Az okok feltárásában hogyan segíthet a szakember?
A szakember a tudásán kívül nemcsak tanácsokat adhat. Segít abban, hogy a humorérzékünk mindig kéznél legyen, hogy ki-ki hasznosan struktúrálja azt az idõt, amíg a szél elfújja a sötét felhõket. Sok esetben elég várni, hiszen ami nem létezett öröktõl fogva, az nem is tarthat örökké.
- Milyen hozzáállást igényel a gyógyulás a páciens részérõl?
Elsõsorban sok-sok türelmet. Aki türelmetlen, annak a szakember segít, hogy a saját türelmetlenségét türelemmel alaposan megvizsgálja úgy, mint a saját belsõ energiájának egyik lehetséges megjelenési formáját, és ez örvendetes tény. Nem létezik tilos érzelem és gondolat. A lényeges az, hogy mit kezdünk vele. A türelem megszületik, ha van cél, és ha van cél nõ a teherbíró képesség. 40-50 éves korban precízen megtervezhetjük, hogy milyen öreggé szeretnénk válni. Az új évezredtõl azt is várom, hogy nemcsak biológiai válik lehetõvé az egyre hosszabb élet, hanem megszületik ennek a kultúrája is. Génjeink és fizikumunk képessé tesz minket arra, hogy akár 150-200 évig élhetünk. A matuzsálemi korú emberek nemcsak aktívan, hanem békés háborúmentes környezetben élnek. Tehát a reproduktív korszak elmúltával van más út is, mint a „boszorkánnyá válás”. 40-50 év között váltókon halad át a létezésünk. Döcög, billeg, néha lassítani kell, hogy megelõzzünk egy kisiklást. Fontos tudnunk, hogy hová merre tartunk ahhoz, hogy a váltókat megfelelõen állítsuk. Talán egy újrarendezõ pályaudvar is van, talán mozdonyt cserélünk, bizonyos vagonokat lekapcsolunk, vagy mások hozzánk csatlakoznak. A lehetõség adott, de nem kötelezõ, hogy csak kizárólag válságot éljünk át. Hátra és azután újra elõretekintõ átrendezõdés lehet ez az idõszak. A Tibeti Halottaskönyv Bardonak nevezi az életek közötti életet. A középélet lehet ilyen Bardo, egy életen belül egy második élet kezdete vagy mondhatnám úgy is, hogy egy újabb inkarnáció elõkészítése. A középéletet tekinthetjük újraszületésünknek is. A születés csodája, szépsége pedig egészen másfajta szempontok miatt gyönyörû, mint egy régi kastély kincsei. Ha létezik univerzális tudat, akkor épp a mostani 40-50 éves emberek teremtik meg, vagy fedezik fel újra azokat a bölccsé válási „pszichés szoftvereket”, amelyekre ott a lehetõség az agyunk mindezidáig szunnyadó, nem használt, de meglévõ területeiben. Itt az ideje megírni a programokat az életünk második 40, és a kultúrák második 4000 évére. Tennivaló van elég, az idõ pedig kevés arra, hogy kapkodjunk. Fontos és tiszteletreméltó idõszaka ez az emberi életnek, és nem szól kevesebbrõl, mint arról: hogyan tovább? Egyénileg és globálisan is.
Bánhegyi Györgyi |
